Eddig volt jónéhány motorom. Az első darab – egy Suzuki Volty – úgy került hozzám, hogy besétáltam a kereskedésbe, kiperkáltam az árát, és hazagurultam vele. Itthon felhívtam a régi autósiskolás oktatómat. Kérdeztem tőle, létezik-e olyan, hogy a pénz esetleg rövid vajúdást követően motorjogsit szül. Ő azt felelte, hogy hallott már hasonlóról. Nála négy nap vajúdásra volt szükség. Az első motorom…
Legyen inkább lepra. Essen le a kezem csuklóból. Legyen inkább heti három értekezlet, egyenként kétórányi „csendes halál”. Fogják inkább satuba a golyóimat, legyen villanypásztor az alsógatyám vagy kétszer kelljen megnéznem az M1 esti híradóját. Legyen tízpercenként bayer-show. Nem, ne legyen. Egye fene, legyen. Csak dokihoz ne kelljen menni. Néhány évvel ezelőtt, egy langymeleg tavaszi hajnalon arra ébredtem, hogy bármilyen közel…
Azt mondják, ha bezárul egy kapu, valahol kinyílik egy másik. Ez igaz lehet, csak nem mindegy, hogy az újonnan kitárult ajtó mögött mi van, és mikor nyílik ki. E két mondat lesz a mai blogbejegyzés mottója. Az ELTE biológia-földrajz szakán végeztem a múlt évezred vég felé. Elégedett voltam magammal, hiszen a gimnáziumi belépőmmel jó eséllyel egy szarszippantó autó tömlőjének végén analizálhattam…
Kétezerhúsz személyes pin-kódja négy, nyolc, nulla, egy. Ha kétezerhúsz mágneskártyáját bedugom az időgép nyílásán, és beütöm ezt a négy számot, akkor egy rahedli cucc úszik a képernyőre. Számok. Adatok. Kilométerek, edzésszámok, sebesség, szintek, színhelyek, pulzus, lépésszám, légvétel, nomeg a legek. Statisztikák. Az órám súgta a számítógépnek. Az órámnak pedig az égi nyomkövetők árulták el, hogy milyen adatokkal lássa el a…
Tegnap megint hatkor keltem. Kamu, mert ötkor. Mostanában korábban kelek, mint egy Kecskemétről Buenos Airesbe ingázó vasgyári munkás. Egyszer csak arra nyílik a szemem, hogy már kurvára nyitva van. Csak pislogok a sötétben, mint egy barlangi vaklazac. Megint kamu, a halak nem pislognak, ha meg vakok, mégannyira sem. Ez tök evidens. Az öttől hatig tartó időszakot arra használja ki a…
Ilyen fura címet sem adtam még a napi blogomnak, de valahogy ez a szó türemkedett fel a torkomból. Off. Érdekes hangzású, nagyon kifejező szó. Valaminek a befejezését lezáró hányásszerű hang. Az ’O’ betűnél felböfögöm azt, ami a bántja a gyomrom, a két ’F’ betűnél a fogaimat rázárom az alsó ajkamra, így a felhányt trutymónak felfogom a sűrejét, amit azután kis…
Kilenc nap telt el az utolsó futásom óta. Az egy huszonegyes volt, majd a fájdalom még aznap bekopogtatott hozzám, mutatott egy határozott középső ujjat, és belülről magára húzta az ajtót. Beköltözött a Magyar utca ötvenbe. Azóta ketten nyomjuk, mint egy elbaszott átlagházaspár, és nap, mint nap furcsa beszélgetéseket folytatunk az élet értelméről. Majdnem egy véleményen vagyunk: szerintem totál értelmetlen, a…
Egész délután azon gondolkoztam, hogy megöregedtem. Csoda, hogy a gatyám eleje nem terjengő vizeletfoltos, nem tojok be lépten-nyomon, és az még nagyobb csoda, hogy recepten kívül más olvasmányom is akad. Ám a beszarás, és az orvosi vény is itt csoszog az előszobámban. Alattomosan, sutyorogva, egyre közelebb jönnek, és már nem gáboroznak, mint régen, hanem gáborbácsinak, és fostosindiánnak szólítanak. Még védekezni…
A cím egyszerre takarhat sikertörténetet és olyan kudarcot, melynek tudat alól történő kiűzéséhez egyszerre kéne klinikai pszichológus, hivatásos ördögűző, és az összes egyház, pápástul, rabbistul, imámostul. Csak nézőpont és felfogás kérdése. Kezdem a végén, mintha fordítva fűzték volna be a filmet. Szóval ereszkedik lefele a felirat, hogy „itt a vége(d)”, háttérben az én sírásban kimerevedett képem, mint egy debil, de…