Hírfolyam

Karantén koronázatlan királya

A cím egyszerre takarhat sikertörténetet és olyan kudarcot, melynek tudat alól történő kiűzéséhez egyszerre kéne klinikai pszichológus, hivatásos ördögűző, és az összes egyház, pápástul, rabbistul, imámostul. Csak nézőpont és felfogás kérdése. 

Kezdem a végén, mintha fordítva fűzték volna be a filmet. Szóval ereszkedik lefele a felirat, hogy „itt a vége(d)”, háttérben az én sírásban kimerevedett képem, mint egy debil, de határozottan egészséges, ötvenkét éves, nem túl okos, viszont elkúrt buta nyolcadikos tanuló. Szám szegletéből képzeletbeli buborékfelhő áll ki, mint búváréból a pipa. Rajta ez a mondat szerepel: „Rólam miért nem szól a statisztika?” Lábaim előtt egyetlen határozott, oldalirányú mozdulattal összeroppantott, bekapcsolt laptévé fekszik, a kábel végén a falból kitépésről árulkodó odaretusált villám sárgállik. A képernyőn az utolsó képkocka: Müller doktornő épp azt magyarázza, hogyan kell maszkot készíteni a használt szárnyasbetét még viszonylag tiszta részéből, mert a túlélés mindennél fontosabb. Szája trump-karika, épp a maszk szó „a” betűjét formázza. Kezében egy használt libressz, vélhetően és remélhetőleg nem az övé. A jobb felső sarokban narancssárga táblázat, rajta a magyar halálozási statisztika fehérlik, összehasonlítva az Univerzuméval, melyből igen jól látszik, hogy nálunk jóval kevesebb az áldozat, mint a Világegyetemben, köszönhetően a maszkhasználat mülleri-praktikáinak. A képernyő bal felső sarkában a Nemzeti Gulya animált Gulyása összevont szemöldökkel egy másik statisztikai táblázatot tart maga előtt, és arra figyelmeztet, hogy a figyelmünk továbbra sem lankadhat, mert bár az Univerzumban kurva jól állunk, de Antarktika ügyesebben védekezik a vírustámadással szemben. Alul az esti műsorajánló húzódik három sorban, melyek mindegyike bayerzsolt műsorait reklámozzák. Miszerint: fél hattól „bazmegbrüsszeliköltségvetés”, fél héttől „soroséppensimogasssaalibsiket”, fél nyolctól pedig a méltán közkedvelt „hogyanejtselivaréretthímmigránst”. Szóval, tehát ott állok kimerevítve, előttem az összetört tévé, szám szegletében a kérdőmondat, és az arcomon épp vonul át a „itt a vége(d)” felirat. Így indítom ezt történetet. Most elölről kezdem, és összehurkolom az agymenést.

November elsején futottam egy Velencei-tó körüli karikát. Gyakorlatilag két hónapja az motoszkált a fejemben, hogy nemsokára beüt a krach, és ha meghág a vírus, az nagy csöcs lesz nekem is, a futásnak is. Azaz mindkettőnknek. November első keddje. Edina (ő az a nő, akit 32 éve magam mellé integráltam, és ez az állapot perverz módon így is maradt) korona-tesztre ment, én pedig az iskolába tanítani. A teszt eredményét fél tizenegykor kapta kézhez, nekem pedig pont eddig tartott az aznapi tanítás. Szépen hazatért, és befészkelte magát a házba. Én is hazakullogtam sulis munkahelyemről, ahol a pozitív-tesztes hír előtt még minden kolléga szeretett, meg ölelgetett, megosztotta velem kajáját, piáját, cigijét, kokainját, majd a „hírt” követően olyan hirtelen lettem leprás, fekélyektől bűzös szifiliszes, rühatkás bőrű hajléktalan, mint ahogy a földet érő atombomba gombafelhőt növeszt az égbolt felé. 

A karantén első napján Edina beteg lett. Úgy éreztem, tudnom kell, hogy vajon elkaptam-e már tőle vagy sem. Tünetem ugyan nem volt, de ütős mesém, telefonom, és hívószámom igen. Ennek köszönhetően a háziorvos elhitte, hogy a romlott húst csak mozgásáról ismerem fel, és ha a Daubner cukrászdában kutyaszart adagolnának cukros tölcsérbe, azt is vidáman elnyalogatnám hazáig. Tehát másnap jött hozzám is a mentő. Két gondolat harcolt a fejemben. Szeretnék talpig koronás lenni, mégis minden nap futni óhajtok. Mindkét gondolat fontos volt számomra, ezért mindent megtettem, hogy elérjem céljaimat. 

Csütörtökön megérkezett a „covid-mentő”. Színehagyott tragacs parkolt le a házunk elé. Motorja a széthullás előtti fázisról árulkodott, csak a rozsda és retek tartotta egyben mozgás közben. Maszkos, plexi-szemellenzős anorexiás kiscsávó lépett az udvarunkra, ott futottam össze vele. Ő az utcáról érkezett dél felől, én a csirkeólból tartottam dél felé. Kezemben csirkeszaros vödör, lábamon gumipapucs. Ebben a vidékies fillingel átitatott szituációban kapott el a „pálcikaember”, és udvarunk közepén, két Leyland-ciprus között, a sziklakert tövében klasszul megdugott két vattapamacsos pálcikával. Egy korai magömlés nem olyan gyors, mint ahogy ez a figura jött, ügyködött és ment. Mintavétel pipa.

Tulajdonképpen Edus pozitív tesztjétől számítva figyeltem magam.  Izgalommal vegyes szorongással vártam az órák múlását, és a vélhetően bekövetkező állapotromlást. Fejemben Müller nagyi, és a halálozási statisztikák kavarogtak. Csütörtök délutánig semmi, este aztán kicsit náthásnak éreztem magam, amiből arra következtettem, hogy tökön mart a kór, és rövidesen úgy fogok hallucinálni, mint Livingstone a Tanganyika-tó partján. Láztól vörös arccal, habos köhögések között fogok saját hasmenésemben fetrengve meghalni, és az utolsó felirat, amit látok majd, az a kórházi neonlámpa fénye, és a lélegeztető masina „made in china” felirata lesz. Ez itatta át a gondolataimat, mikor csütörtök este aludni tértem. Edina mellé, aki néhány foszlánynyi köhögésfelhőbe burkolt elalvás előtt. Nem költöztem külön, intéztem saját eutanáziámat. Most gyorsítok a történet folyamán.

Pénteken reggel kicsit rázni kezdett a hideg, de kikapcsoltam a Kossuth rádiót. Ezen a napon kijelöltem a kertben egy izgalmas vonalvezetésű futópályát, és beleraktam két kilométert. Haszna csak annyi volt, hogy a lustaságból össze nem szedett tizenöt darab terrierkulát a cipőm talpán begyűjtve felutaztattam a kommunális kukáig. Az első negyven kört mosolyogva tettem meg. A második negyvenet sírva. Péntek este Edina a korona valamennyi, orvosilag osztályozott tünetét megmutatta nekem. Biztosra vettem, hogy nekem is itt a játék vége.

A kerti futásaimat 13 szempár figyelte

Szombattól következő hét szombatig egyre jobban éreztem magam. Minden nap futottam a kertben, és törekedtem arra, hogy a legmélyebb, legintimebb kontaktba lépjek Edina koronáival. Egy bögréből kávéztunk, egy villával kajáltunk, még a zsebkendővel is spóroltunk. Minden nap több-kevesebbet futogattam, de valahogy csak azt éreztem, hogy egyre jobban vagyok, holott előtte is jól voltam. Mintha széles jókedvemben rápippantottam volna egy füves spanglira. Pénteken lejárt Edina karanténja, szombatra hivatalos zárótesztet kértem. Biztos voltam benne, hogy a vizsgálat eredménye pozitív lesz, hiszen másfél héten át tulajdonképpen bőnyálas mesterséges légzést adtam Edinának orron és szájon át egyszerre. Ennél szorosabb kontakt talán csak lőrinc és a tao között lehet. Nincs ember, aki ne szopná be a fertőzést. 

Szombaton újabb mintavétel. Bíztam benne, hogy már a gyorsteszt engem igazol, ezért nem ettem, nem ittam, még az orromat sem fújtam ki. Ha meg kell halni, hát itt az idő. A változatosság kedvéért most egy még fiatalabb srác túrta szét az orromat fényes nappal, az aszfaltúton állva, miközben több szomszéd, járókelő, és autós tanulmányozhatta, milyen szintű orgazmust képes okozni egy ilyen mintavételes orgia. Ha azt mondom, hogy a rapidteszt után második mintát is vettek, ráadásul a garatomat is kitakarították, akkor rájöttök, hogy milyen eredményt mutatott a második teszt. Igen. Negatív lett. 

Ekkor az jutott eszembe, hogy én a karantén „koronázhatatlan” királya vagyok, és egy filmben szerepelek, épp az M1 tévé pazar híradóját nézem, és ömlik rám a covid, meg az operatív törzs, meg gulyás, meg a maszk, meg a másfél méter, meg a statisztika. Ekkor felállok, és egy négykilós Fiskars-fejszével szanaszét verem a tévét, és kirántva a falból a földhöz csapom. Az utolsó képkockát már leírtam. Szám szegletéből fehér szövegbuborék, benne a megváltozott felirat: “Én még a vírusnak sem kellek?” Ez a film vége, és jön az „itt a vége” felirat. Sikertörténet vagy kudarc? A tököm tudja.

Tagged , ,