Hírfolyam

Öreg gálya

Egész délután azon gondolkoztam, hogy megöregedtem. Csoda, hogy a gatyám eleje nem terjengő vizeletfoltos, nem tojok be lépten-nyomon, és az még nagyobb csoda, hogy recepten kívül más olvasmányom is akad. Ám a beszarás, és az orvosi vény is itt csoszog az előszobámban. Alattomosan, sutyorogva, egyre közelebb jönnek, és már nem gáboroznak, mint régen, hanem gáborbácsinak, és fostosindiánnak szólítanak. Még védekezni sem tudok ellenük, mert bizony fostos indiánnak érzi magát Gábor bácsi. 

Az idei elég cudar évben végig úgy éreztem magam, ahogy egy újszerű Lotus-motor érezné magát, ha nagy hirtelen beszerelnék egy putri közepén kerek három évtizede álló, és téglakupacokon rozsdásodó zaporozsecbe. Erőtől duzzad az endzsin, kattognak a szelepek, hajtana a sportmotor, mint a veszedelem, de tudván, hogy két méter után a kasztni úgyis vöröslő vasoxiddá hullana szét, inkább csak jár magában, mint pszichés beteg egy nem létező világban. A futásaim tulajdonképpen kamukörök voltak. Kamubbak, mint egy átlagos m1 híradó, mint a magyar demokrácia, mint lőrinc barátunk szorgos munkával összehozott ezergenerációs vagyonkája. Tudok még ilyeneket mondani, de nincs kedvem. Mint semjénzsozsó őszinte fohásza a sekrestyében, mint a magyarnemzet bármelyik vezércikke. Oké, ebből elég. Mint bayerzsolti, amint cukorkát osztogat egy nyíradonyi cigány családnak, vagy mint ugyanaz a bayerzsolti, amint zsinagóga-támogató adományt csomagol egy dávid csillagos kartondobozba. Oké, abbahagyom… Mint demetersziszi szívből jövő megbánása, amint rákattint a dilít gombra.  Mint szájerjóska úgy ámblokk. Most már tényleg vége, csak a baromság folyamatosan felfeszíti a számat és magától kiszól belőle. Ezt tudnotok kell. 

Ritka alkalmak egyike: Palkonyán, a félmaratoni távon másodikként futottam be.

Nos, szóval, tehát, összességében annyira hasonlítottam egy hétköznapi futóhoz, hogy talpig sztreccs futójelmezben, ragtapaszos csöcsökkel, dzsípieszre hangolt órával a karomon nap, mint nap ott toporogtam az épp aktuális startponton. Még az is egyezett, hogy elindultam, és egyik lábamat felemelve, előre lendültem, majd következett a másik a láb, és…és… És pont. Idén pont egy lépés erejéig voltam futó. Ugyanis, aki élvezi ezt a sportot, az nagy levegőt vesz, és az egy megatonnás orgazmusig fut. Aztán rákészül a két megatonnásra. Velem más volt a helyzet. Idén nemhogy az orgazmus hiányzott, de erekcióm sem volt tőle. Úgy néztem a futásra, mint gyerekkoromban a sütőtökre: az agyam kívánta, de már a látványától is elhánytam magam. Minden nap megtettem az első lépést, de már a már a második lépésnél az órámat néztem, a harmadiknál vártam a végét, az összes többiben pedig a trágár szavakban bővelkedő választékos szókincsemet csillogtattam magamnak, a szembejövő autósoknak, a földutakon ballagó bármilyen korú, nemű, és bőrszínű turistáknak, de még az erdei vadakat is elküldtem a vérveres hatkilométeres bránerbe. Ne haragudj a trágár szóért, a hatkilométerest csak ritkán használom, nincs benne rutinom. Nehéz volt ez az év, nehéz, nyomasztó érzéssel tűzdelt. Olyan érzéssel, mint amikor valaki, akiket számít neked, egyszerűn és kurva váratlanul szemétdombra hány. Oda, a többi, megunt szarja közé. Aztán Te, a kikukázott szardarab ott üldögél a trágyadomb tetején maga elé bámulva kába-báván, és nem érti, mi is történt. Ez az év ilyen érzést hozott.

Az idei évem alattam, én pedig magam alatt: ez az egyenlet rendezését követően azt jelenti, hogy egy rakás lószar vagyok.

Tegnap négyszer nyújtottam, jegeltem, hengereztem, voltarendolóztam, apranaxkenőcsöztem, épp csak szenteltvízbe nem mártottam a lábamat. Úgy néz ki a sarkam, mintha ott akarna kinőni a második Gellért-hegy. Rőtebb, mint a legvörösebb kommunista. Reggelente úgy kelek ki az ágyból, és úgy tipegek le az emeleti halószobából a földszinti nappaliba, mint egy heresérves kandisznó. Minden mozdulattal vigyázok, olyan puhán lépkedek, mint a jeti lavinaveszélyben. A jobb sarkamon púposodó gyulladás indukálja, hogy a futás első két lépésénél olyat érzek, amit a kilenc hónapra szülő férfiak érezhetnek, akiknek kinőtt a méhük, megtermékenyültek, a szeretettől forró apaméhben felnevelték magzatukat, és most valahogy át kellene préselni az újszülöttet a szűkös keresztmetszeten. Idén így indultam neki valamennyi futásomnak. 

A harmadik lépéstől kezdve pedig jön az „öreg gálya” effektus. Óvatosan a bal láb felé terhelek, mert a jobb ott sikítozik alattam, és minden talajegyenetlenségre elküld az anyám vasporos valagába. A bal láb ennek megfelelően átveszi a szerepet a jobbtól is. Ez azt jelenti, hogy csak ő fut, meg mondjuk én fejben. Távolról úgy nézhetek ki, mint a jobb oldalára defektes terepjáró vagy a meglékelt gálya. Szépen bedőlve ugrándozok a távoli semmibe, mint egy agyvérzett veréb. Az útvonalakat úgy tervezem, hogy a földutak jobb oldal felé dőljenek, különben olyan fájdalmakat kell átéljek, amit Krisztus urunk a Via Dolorosán. Mivel Isten háromféle utat gyártott a mennyei földút-gyártó üzemében, ezért az én útvonalaimnak is csak a harmada volt optimális a jobb sarkam számára. Ennek megfelelően, és briliáns matektudásomat latba vetve kiszámoltam, hogy a futásaim kétharmadát magamba borulva, hangosan káromkodva tettem meg, és sokszor rövidítettem a távokon. 

Az „edzések” végén csatában porrá zúzott fregattként úsztam be a célpont kikötőjébe. Nyújtottam, sziszegtem, szomorkodtam. Estére minden alkalommal idült alkoholistásra dagadt a bokám. Jegeltem, apranaxdolóztam, és bekaptam, egy fasza kis voltarendolót is. A teljesség kedvéért.

Tegnap egész délután azon gondolkodtam, hogy megöregedtem. Bicegve járkálok, kapaszkodom a lépcsőfeljárón, és két marékkal zabálom a gyógyszereket. Nem azért, hogy jól legyek, hanem csak simán meglegyek. Persze, más dolgokon is gondolkodtam, de az mind sorosgyörgyről vagy a sörről szól. Így megy ez aggastyán korban.

Tagged ,