A blogról, és rólam

A múlt évezredben egy hideg februári napon álomszép csecsemő látta meg a napvilágot. Anyám az odalentről kibukkant kupacra pillantott, elmosolyodott, és ahelyett, hogy valami borneói orangutánnevet adott volna neki, emberi névvel címkézte fel. Valószínűleg az anyák a szülés pillanatában testükbe áradó kémiai molekulák miatt egy életre megvakulnak, és ez teszi lehetővé számukra, hogy tetsszen nekik a végtermék, ami csak a ritkán használatos csatornán érkezik.

Miután a fenti horror-részlet főszereplője az anyukám, ezért ravasz módon lekövethető, hogy a végtermék én voltam. Gyorsan nőttem, de nem gyorsabban, mint amit a genetikám, és emberi mivoltom diktált. Ugyanezen genetikának köszönhettem briliáns intelligenciámat, és már-már zavarba ejtő szépségemet, viszont a genetikai-fagyi időnkét vissza is nyal: magasságom inkább mélység, és jobb lenne a sztratoszféra szélétől lefelé számolva megadni. Ha valaki nem értené, annak dekódolom az előbbi mondatomat: kurva alacsony vagyok. Magyarországi átlag vagy mint Michael Jackson, de az ülő dán dognál néhány centivel magasabb. Most, hogy már mindent tudtok rólam, kezdjétek el olvasgatni a blogbejegyzéseket. A posztok Radnóti és Kazinczy stílusában íródtak, mindig ügyeltem arra, hogy a választékosságot és szabatosságot ötvözzem az olvasót megtisztelő komolysággal.

Röviden a naplómról. Az első bejegyzést nagyon régen írtam. Akkoriban, mikor Jézus még nem húzta ki a gyufát Pontius Pilátusnál. Az pedig nem mostanság volt. Az írások ötven százaléka vegytisztán a futásról szól. Húsz százaléka a futás közbeni vegetatív szervezeti működésről. Mivel megígértem, hogy a költői stílusból nem engedhetek, ezért most nem fejtem, ki, hogy ez utóbbi mondat tulajdonképpen mit is takar. Annyit elárulhatok, hogy a táplálkozási – és kiválasztási szervrendszerem végtermékeinek futás közbeni, heves riadalmat keltő napvilágra kerülését taglalják. Érzékletesen írok róluk, hiszen húsz százalékról beszélek, nem morzsákról. Maradt még harminc százaléknyi gondolat-halom. Futás közben a gondolatok megmagyarázhatatlan mélységekből kerülnek elő. Keveredik bennük az idő, tér, de még a történetek is. Olyan, mintha ugyanazon házibuliban szőke nővel smárolnál, barnával lenne az epilógus, feketével a szex, aztán reggel a nagyanyád mellett ébrednél. Ezt lehet fokozni is, de az már rasszizmus vagy bűncselekmény. Ebben a harminc százalékba beleférnek az érzelmek is, ilyen is, olyan is. Ilyenkor szerethetővé válik mindenki, akit legszívesebben seggében egy rakétával a Holdig lőnél. Majdnem mindenki. Egyedül bayerzsolt nem. Ne essünk azért túlzásba, minden azért nem kompenzálható. Futás közben helyre kerülnek a kavargó gondolatok vagy már helyre rakott gondolatok kerülnek újra agy körüli pályára.

Annyit még elmondok, hogy férfi vagyok. Genetikailag biztosan, mert van egy “Y” formájú nemi kromoszómám. Hormonálisan is. Tudom, mert érzem. Anatómiailag is. Tudom, mert megnéztem. Ha nem néztem volna meg, a személyi számom bizonyíték.

Azt is elárulom, hogy egy általános iskola a második otthonom. És nem szakállas nyolcadikosként élek ott.

A többi pedig úgyis kiderül…