Hírfolyam

OFF

Ilyen fura címet sem adtam még a napi blogomnak, de valahogy ez a szó türemkedett fel a torkomból. Off. Érdekes hangzású, nagyon kifejező szó. Valaminek a befejezését lezáró hányásszerű hang. Az ’O’ betűnél felböfögöm azt, ami a bántja a gyomrom, a két ’F’ betűnél a fogaimat rázárom az alsó ajkamra, így a felhányt trutymónak felfogom a sűrejét, amit azután kis kortyok formájában visszanyelek. Undorító. Olyan vagyok, mint egy egyszemélyes albatrosz anya-fiókája kapcsolat: muterként jól megtöltöm a begyemet ízletes heringcafatokkal, bekeverem a begyemben képződött hámszövettel, majd visszatérvén fészkemhez visszahányom ezt a mixet, hogy megetessem pelyhes kis fiókámat, azaz magamat. Ilyen ez.

Tegnap este visszahánytam egy adag közgyógyot. Este negyed hatra kaptam időpontot a patinás bicskei egészségházba, hogy egy remek ortopéd szakorvos megvizsgálja a jobb bokám felduzzadt achilles tapadását. Délután rámcsörgött egy szőke, nagymellű női hang, hogy jöjjek fél órával korábban. Tudok-e? Tudok. Innentől felgyorsítom ezt a történetet. Húsz perccel hamarabb érkeztem az egészségcentrumhoz. A félig nyitott ajtóban nyilatkoztam, hogy én én vagyok, nem vagyok lázas, nem keféltem beteg nővel, és egyébként nem vagyok Etyek koronázott királya. Lázat mértek, és tovább zsilipeltek a betegirányítóba. Az időpontom előtt tíz perccel az ortopédia ajtaja előtt álltam. Az időpontom életbe lépése előtt kilenc perccel behívott az asszisztensnő, és innentől számítva hat perc elteltével elhagytam az ortopédiát. Az időpontom életbe lépésének első másodpercének első légvételét már a bicskei egészségház előtti parkban indítottam. Ennyi idő egy előjáték nélküli szexhez is kurvára kevés. De elég egy jó diagnózishoz. Nosza.

A doki, akinek nevét nem fedhetem fel, de a vezetékneve hordókat, dézsákat készítő iparost takar, szóval ez a fickó háttal ült nekem, mikor beléptem a szobájába. Olyan meleg volt odabent, mintha Bicskének ezt a harminc négyzetméterét trópusi szögben érné a napsugárzás. A doki – háttal nekem – az asztalkája mellett álló székre mutatott. Valószínű, arra gondolt, hogy üljek le. Leültem. A „Mi a panasza”, és a „Vegye le a zokniját” szinte egyszerre hangzott el a szájából, emiatt kellemetlenül kezdtem érezni magam, hogy mifaszt csináljak előbb. Úgy döntöttem, hogy férfi mivoltomat meghazudtolva két dolgot fogok egyszerre csinálni. Zoknihúzás közben elkezdtem mondani, hogy mi a bajom. A doki továbbra sem nézett fel, hanem monoton módon elkezdte diktálni azt a pár mondatot az asszisztensnőnek, amit tőlem hallott. Olyanok voltunk, mint egy kánonpáros, azzal az apró különbséggel, hogy a fickó kikúrt fals hangokat énekelt. A diskurzus közben odatoltam neki a bokaröntgenemet, amit ő két ujj között továbbított a nővérkének, aki viszont képtelen volt megnyitni a bonyolult JPG fájlt, hogy a mester bölcs szemeivel megtekinthesse a felvételeket. Oldani szerettem volna a technikai balfaszságból eredő nyugtalanságot, ezért jeleztem a dokinak, hogy a telefonomon is rajta vannak a képek. Ekkor nézett először az arcomra, majd a jobb lábamra csúsztatta tekintetét. Ez a két mozzanat kerek öt másodperc volt. Ennyi idő arra sem elég, hogy megállapítsa a nememet, nemhogy kórismét állítson fel. Mégis felállította. Sőt, gyógyszert is felírt. Sőt, tanácsot is adott. A röntgenkép nélkül. Íme a szakvélemény.

Az a helyzet, hogy nem vagyok lúdtalpas, nincsenek kifele dőlő bokáim, és gerincferdülésem sincs. Mégis mindez szerepel a szakvéleményen, aminek megszületéséhez hat percre volt szüksége vetkőzéstől, a „vizsgálaton” keresztül a gyógyszeríráson át, a távozásomig. A bicskei egészségház igazából a csodák palotája. Itt akár hím krokodil és nőstény gorilla kereszteződéséből is származhat az ember, vagy ha négy lábon galoppozok a folyosón, esetleg pávatollal a seggemben járok rumbatáncot a doki asztalán, az sem tűnik fel senkinek. Ezért – azt hiszem offolom a közgyógyot. 

Offolom a múltat. Offolom az elmúltat. Offolom a kihűltet. Offolom a túlzottan forrót is. Offolom a létre nem jövőt.

Off.

Tagged ,