Hírfolyam

Legyen inkább lepra

Legyen inkább lepra. Essen le a kezem csuklóból. Legyen inkább heti három értekezlet, egyenként kétórányi „csendes halál”. Fogják inkább satuba a golyóimat, legyen villanypásztor az alsógatyám vagy kétszer kelljen megnéznem az M1 esti híradóját. Legyen tízpercenként bayer-show. Nem, ne legyen. Egye fene, legyen. Csak dokihoz ne kelljen menni.

Néhány évvel ezelőtt, egy langymeleg tavaszi hajnalon arra ébredtem, hogy bármilyen közel is legyen hozzám a fajansz, teljesen biztosan be fogok húgyozni. Így is lett. Ráadásul mind színében, mind pedig zamatában híg málnaszörpöt csapoltam. Rögtön tudtam, hogy el fogok pusztulni. A véres vizelet tuti halál. Utána olvastam a webbetegen. Száz százalék, hogy a véres vizelet pikkelysömörös szívinfarktussal jár. 

Még aznap reggel fogadott az urológus bácsi. Gyorsaságát, készségességét két műanyag pohárnyi langyos málnaszörppel háláltam meg. Boldogan csaptam a teli poharakat az asztalára, mint egy laza-fasza csapos a sarki kocsmában. Kedvességemet azonban egy annál is lazább kéménysepréssel viszonozta, ráadásul két nővérke szeme láttára ujjazta meg tápcsatornám kijáratát. Ha álmomban felráznának, és abban a kába állapotban két félelmetes képet kellene festenem, akkor az egyik egy ravasz mosolyú urológust ábrázolna, amint felfújt gumikesztyűvel közelit pucsító önmagamhoz, a másik pedig egy csavart pajeszú rabbit ábrázolna, amint egy speciális blankoló ollóval rövidíti le méltatlanul elhanyagolt, extralárdzs fitymámat. Az első képet akkor reggel, egy harmadik kerületi esztéká ablaktalan urológiai rendelőjében, két túlkoros asszisztens együttérző mosolya kíséretében ügyesen megfestett számomra a sors. Prosztata, pipa. Azt hittem…

Az MR vizsgálat képi és írásos bizonyítéka szerint azon a málnaszörpös napon nekem volt Közép-Kelet-Európa legszebb prosztatája. Olyan szabályos, mint az országalma. Olyan meleg szeretettel ölelte körbe a húgycsövet, mint anya a frissen világra hozott, és viszonylag tűrhető külsővel rendelkező csecsemőjét. Ennek ellenére a gyanakvó urológus további húgyhólyag-vizsgálatot kért a Szent László Kórház urológiai osztályán. Ha a tapintásos prosztata-vizsgálat megalázó, akkor a második beavatkozásra új szót kellene kitalálni, mert arra a meglevő szavak között még szinonima sincs. Ugyanis a kórházban szabályosan megerőszakoltak. A vizsgálat előtt abban biztos voltam, hogy egy ötórai teánál szarabb szitu alakul majd ki a lábterpeszes műtőasztalon, de arra nem számítottam, hogy egy félcolos vascsövet dugnak le „lőrinc” torkán (így hívom a lenti főnököt), és annyi langyos, sós vízzel töltik fel a hólyagomat, amennyi a Gellért-fürdő legnagyobb medencéjéből is kicsurogna. A szeánsz nagyjából öt percig tarthatott, de számomra akkor veszett el az idő, amikor a kezdetek kezdetén lőrincet elkezdték ráhúzni a vascsőre, mint hurkatöltőre a sertésbelet. Azt hiszem, káromkodtam, és nem maradt élő organizmus a Világegyetemben, akit nem küldtem el a jó kurva anyjába. Erről igazán apukám tudna mesélni, aki ezen a napon elkísért engem, és kint a váróban végig hallgathatta, milyen ember is az ő aranyos, kedves, halkszavú fiacskája. Végig adrenalin-tengerben úszott az agyam, beavatkozás közben csak szófoszlányok jutottak el hozzám: – Lazuljon már el, uram! Ne káromkodjon, mindjárt végzünk! Most kicsípek egy kis mintát a hólyag falából! Jaj, ne hisztizzen, bassza meg! Most leeresztem a vizet, és lassan kihúzom a csövet! Katika, nyomjon rá egy mull-lapot, mert vérzik! (Katikára emlékszem, mert az érzéstelenítő gélt ő nyomta lőrinc torkán, miközben arra gondoltam, hogy még sosem matatott úgy idegen női kéz a „szerszámosládámban”, hogy ne lett volna tétje.) A műtét végén slussz poénként Katika a kezembe nyomott egy sopronis söröskorsót, hogy abba fejtsem le sérült-lőrinc testnedveit. 

Nos, legyen inkább lepra, vagy bayerzsolt csurogjon ki a plazmatévé repedésein, tök mindegy. Csak dokihoz ne kelljen menni. Az mindig tele van meglepetésekkel.

A bejegyzésem apropója egy holnapi Uzsoki-szeánsz, és egy behatóbb bokavizsgálat. Tulajdonképpen megpróbáltam kiírni magamból a hipermega félelmet. Mert mi lesz, mi történik akkor, ha az ortopéd-doki ránéz a bokám helyén kifejlődött gőzgombócra, hosszasan, minden oldalról megvizsgálja, majd ezernyi ráncba rendezett homlokát felemeli, és bölcs szeméből egy vesztes harmadik világháborút, egy végzetes ufótámadást vagy egy bokából amputálást olvasok majd ki. Igen, attól is félek, hogy műtét lesz. Az pedig lutri, tele meglepetéssel. 

Ezt az álmomat még leírom, aztán befejezem a bejegyzést. Bokaműtét, hordágy, műtőlámpa, csövek, gépek, pittyegések. Becsövezés, altatóinjekció. Az utolsó kép, amit látok, hogy szikével a kezében fölém hajol dr. báró káslermiklós, és azt mondja: „- Gábor, maga a nemzet hőse lesz. Mátyás királynak ugyanis elveszett a bokacsontja.”  Azzal snitt.

Snitt.

Tagged ,