Hírfolyam

Ijesztő házaspár

Kilenc nap telt el az utolsó futásom óta. Az egy huszonegyes volt, majd a fájdalom még aznap bekopogtatott hozzám, mutatott egy határozott középső ujjat, és belülről magára húzta az ajtót. Beköltözött a Magyar utca ötvenbe. Azóta ketten nyomjuk, mint egy elbaszott átlagházaspár, és nap, mint nap furcsa beszélgetéseket folytatunk az élet értelméről. Majdnem egy véleményen vagyunk: szerintem totál értelmetlen, a fájdalom szerint pedig úgy nincs értelme, ahogy én élem azt. 

Ez a naplóbejegyzés hasonlít egy vidám, kitárulkozó vallomásra. A látszat azonban csal. Legszívesebben kiparittyáznám magam a végtelen világűrbe, ahol összezsugorodott, fagyott emberformájú szarkupacként keringhetek az idők végezetéig. Ugyanis – mint írtam három mondattal feljebb – értelmetlen lézengésnek tartom azt a túrát, amit több, mint ötven évvel ezelőtt kezdtem el a Föld ötmilliárdadik megszületett hülyegyerekeként. Talán ez a bejegyzés nem is az enyém, hanem a fájdalomé. Tudja a tököm.

Ma kaptunk egy nagyon furcsa levelet Ráheltől (ő a lányom), aki Berlinbe ment egy egyetemi félévet teljesíteni. Nem árulom el, mit tanul, mert a végén valaki majd azzal vádol, hogy nekem kell a pszichológus. Mindegy, folytatom. A járvány Németországot is földhöz verte, így szegény Ráhel akár a Szerengeti Nemzeti Parkban álló wifis pálmakunyhóba is utazhatott volna, úgyis minden órája onlájn van. Óriási szopás, és nem hiszem, hogy ezt lehet másképp értékelni. Azt vártam, hogy a levél minden sora egy panaszáradat lesz, és az olvasás végén lehajtott fejjel, katatón letargiában kibaktatok a kerti kandeláberhez, és prózai módon felkötöm magam. Ám csodák csodája, egy árva zokszó sem hagyta el Ráhel száját. Annak ellenére, hogy körülbelül annyi említésre méltó dolog történt vele az elmúlt két hétben, mint a vak, süket, néma és elmebeteg fogollyal egy magányos szigeten álló föld alatti magánzárkában. A panaszkodás helyett előkapott egy valaha megélt meleg családi pillanatot, és szépen leírta, milyen klassz lenne, ha újra részese lehetne. Jó volt olvasni. Akkor döntöttem el, hogy a depis szarságokat új köntösbe öltöztetem. Mint amikor az ábécé átcímkézi és levákumozza a rothadó húst. A csomagban finom zöldfűszeres tarjának tűnik, de kibontva a hús valamennyi atomja egy forró nyári délelőtt elgázolt tízkilós borzzá áll össze. 

Szóval, összeköltöztem a fájdalommal. Eddig is kerülgette a házat, igazából már egy éve a kertek alatt sündörög, de kilenc nappal ezelőtt egyszer csak ott állt a küszöbön. A fájdalom mindig is a futásaim része volt. A hosszabb távokon izom- és gyomorpanaszok formájában jelentkezett, hat évvel ezelőtt a bal seggembe harapta be magát, és piriformisz-gyulladást okozott. Volt egy idő, amikor a jobb vádlim egy pontját pécézte ki, és a legváratlanabb pillanatban szúrta át pengeéles késsel. Ezek a fájdalmak jöttek és mentek, mint a nyári záporok. 

Asszem, hipochonder vagyok. Eddig nagyjából hatszor haltam meg, abból öt sima nátha volt. Ehhez persze hozzájárultak az orvosok is. A piriformisz gyulladásnál a röntgenkép alapján azt a diagnózist állította fel a doki, hogy hiányzik a seggem bal oldala, menjek haza, és futás helyett inkább makramézzak. Azóta huszonötezer kilométert futottam fél valaggal. A legdurvább eset pont a legkényesebb szervemet érintette. Sima őszi felfázással mentem dokihoz, nagyjából annyiszor ügettem egy nap húgyozni, mint ahányszor a kolibri szárnya lebben egy percben. Az urológus adott két műanyag bulipoharat, azt jól teleraktam neki, mintha karácsonyi ajándék lenne. Gyors labor, érkező lelet, és hirtelen lecsapó vihar. Két órával a boldog pisálás után egyszer csak meghaltam. A leletre kerülő szakvélemény ugyanis rákgyanúról tanúskodott, és már mehettem is egy teljes testes CT vizsgálatra a MÁV-kórházba. Onnan a Szent Lászlóba utaztattak, ahol egy hentesruhába öltözött, dr.Mengele-szemű faszi vastag fémcsövet dugott az egyszemű egyetlen szemébe, és a csövön keresztül mintát vettek a „rákos húgyhólyag” vastagon beerezett, gyulladt falából. Négy napig vártam az eredményre, ami annak rendje és módja szerint meg is jött. A megállapított súlyos kór egy sima húgyhólyag gyulladás volt. A megdugásom, és az eredmény megérkezése között eltelt négy napban megírtam életem első végrendeletét, elbúcsúztam valamennyi barátomtól, és megnéztem az interneten fellelhető összes szexfilmet feliratostul, trélerestül. A négy nap négy év öregedést okozott, és a libidóm nyolcvan százalékos csökkenését eredményezte, ami azóta is ugyanazon a szinten van. Azóta úgy húznak orvoshoz, mint az ivartalanításra ítélt kan kutyát, aki megértette a gazdi és az állatorvos közti telefonos dialógus lényegét. 

A jobb bokám jelenleg úgy néz ki, mint egy mutáns ufonautáé, aki egy apró részletben jól elkúrta az emberré alakulást. Mindene emberi, csak a bokája árulja el, hogy egy távoli galaxisról érkezett. Szegény nagyanyámnak volt ilyen bütyke a lábfej nagyujjánál. Gyerekként sosem értettem, miért nem csapatja le kisbaltával vagy miért nem használja a kerti sufniban rozsdásodó ráspolyt. Úgy festett, mint egy kis folyadékkal töltött szilikongömb. 

Fél éve futok úgy, hogy a bokámon ugyanolyan szilikongömb nő, mint a nagyi vöröslő bütyke. Nem mentem dokihoz, mert mindig eszembe jutott az a mozzanat, amikor a sebész-urológus-hentes faszi módszeres precizitással ráhúzza az uborkámat a fémcsőre, és én a hasam felett átpillantva riadt tekintettel konstatálom, hogy úgy néz ki szegény, mint a liba nyaka, amikor kiáll belőle a tömőfa. Félek a dokiktól. Félek a véleményük valódiságától. Félek attól, hogy úgy járok, mint a piriformisz-gyulladásnál, és azt javasolja az orvos, hogy menjek haza, vegyek horgolótűt, és készítsek meleg sálakat a családnak. Félek tőle, hogy nem futhatok többé, és nem marad más, mint a makramé, a vényolvasás, az M1 híradó, és az őszi levelek hullásának tudományos tanulmányozása. 

Ma bejelentkeztem a Swiss Clinichez vérvételre. Holnap reggel megyek. Persze félek tőle, mint a tűztől. Egy tű, és egy ember mögötte: kurvára ijesztő. 

Ma bejelentkeztem ortopéd orvoshoz. Holnap délutánra kaptam időpontot. Persze félek tőle, mint a tűztől. Egy ember, aki nyomogatja a sarkam, és esetleg arra gondol közben, hogy elhagyta a felesége és a csaja is egyszerre. Kurvára ijesztő.

Ma bejelentkeztem lökéshullám-terápiára. Persze félek tőle, mint a tűztől. Január második hetére kaptam időpontot egy magánklinikán, ahol két perc beszélgetés után a fél havi fizetésemet húzták ki a zsebemből. Fizetek, hogy hetente kétszer olyan fájdalmat okozzanak, mintha a jelenlegi csövön keresztül kéne megszülnöm egy ötkilós újszülöttet. Kurvára ijesztő. 

Holnap dokihoz megyek, mert nem tudok szinte lépni sem. Ez a legijesztőbb. 

Tagged , ,