Hírfolyam

Rókacsapda

Azt mondják, ha bezárul egy kapu, valahol kinyílik egy másik. Ez igaz lehet, csak nem mindegy, hogy az újonnan kitárult ajtó mögött mi van, és mikor nyílik ki.  E két mondat lesz a mai blogbejegyzés mottója. 

Az ELTE biológia-földrajz szakán végeztem a múlt évezred vég felé. Elégedett voltam magammal, hiszen a gimnáziumi belépőmmel jó eséllyel egy szarszippantó autó tömlőjének végén analizálhattam volna az épp adekvát család húgy- és bélrendszerében található kémiai anyagok színét, szagát és állagát. További alternatívákat egy katonai tömegkonyha fekete-mosogatójában, nyolcvan literes lábasok között, és a Kozma-utcai temetőben talpig feketében, lapáttal a kezemben találhattam volna. Szín-elégséges érettségimmel még arra sem lettem volna jó, hogy a Gerbeaud-cukrászdában selyemfiúskodjak, és nyolcvanöt éves sugármamiknak nyújtsak instant boldogságot deréktől lefelé. Azonban a középiskola kapujának becsukódását, és a sötétben való tapogatózást az egyetem kapujának feltárulása követte. Nem azonnal, hiszen a zárás-nyitás között eltelő három évben olyan dolgok történtek velem, melyek rányitották a szemem, hogy nem minden út a latrina aljára ereszkedő csőhöz vagy ráncos sugármamik extralárdzs bugyijába vezet.

Egyetemi éveim alatt ezer szakkönyvet olvastam el. Bocs, ezeregyet. Ez pont ezerrel volt több, mint amennyit előtte olvastam. Gondolom, most az lenne a kérdés, hogy mi volt az az egy szakkönyv, amit egyetem előtt olvastam. Elárulom, mert jófej és őszinte figura vagyok, pluszban életem egyik meghatározó olvasmánya volt. Angyalföld, lakótelep, a hatodikon laktunk, kábé tizenhárom-tizennégy voltam. A nappali egyik falát baszom-nagy koloniál polc foglalta el (bocs, hogy trágár vagyok, de a kurva-nagynál is nagyobb volt). Egy nyitott szekrény, roskadásig könyvekkel. Ezen a bizonyos délelőtti napon elkezdtem átvizsgálni az állományt, módszeresen, könyvről-könyvre haladva. Mindegyiket kihúztam, benéztem mögé, majd visszatoltam a helyére. Még mielőtt azt gondolnád, hogy tudományra szomjasan, a dialektikus materializmus szubsztanciáit kerestem, biztosítalak róla, hogy nagyjából annyira hajtott a tudásszomj, mint bayerzsoltit az emberség vagy gázlőrincet a becsületes közbeszerzés. Nem, én mást kerestem. Anyukámnak ugyanis volt egy olyan fura szokása, hogy eldugta előlem a cigijét. Fiókok hátsó traktusába, zoknisszekrénykék aljára, a franciaágy két matraca közé vagy épp a baszom-nagy koloniálpolc könyvei mögé. Nos, nikotinért sikító tüdővel, a cigi után kutatva egyszer csak a kezembe akadt egy szürke borítójú, kopottas szakkönyv. Kemény fedelén ez állt: Az emberi test. Leemeltem a polcról, és fellapoztam. Csupa érdektelen baromsággal kezdődött, néhány színes anatómiai képpel, magyar feliratokkal, helyenként latinul. Uncsinak tűnt. A közepén azonban érdekes fotó, és még annál is érdekesebb szöveg fogadott. Egy kilencéves heresérves kiscsávót ábrázolt a kép. Mivel olyat még sosem láttam, hogy egy gyerek zacsija térdközép magasságában árnyékot vet, ezért leültem a könyvespolc elé, és elkezdtem olvasni. Elfelejtve a cigit, a nikotinéhséget, a suli kötelező irodalmait. Egy féléven keresztül csak ezt a könyvet olvasgattam, elejétől a végéig, majd visszafele, azután újra kezdve. Rongyosra olvastam. A heresérvről mindent tudok. Simán meg is műtök bárkit…

Az egyetemi évek alatt egész napokat töltöttem könyvtárban, csendben, nyugalomban. A tanulás erőt és önbizalmat adott. Az önbizalom pedig terveket szült. Másnak nyolcévesen elkezd derengeni leendő munkaköre, nekem további tizenhat esztendő kellett ahhoz, hogy ne a pián, cigin, csajokon, bulin meg a csajokon, és újra a csajokon, aztán meg a pián gondolkodjak. Persze a sztori szempontjából itt most kézenfekvő elemként jöhetne képbe a szürke borítójú herés könyv, de az megmaradt epizódnak, nem lettem sebészorvos, az öblös herezacsik megmentője. Végzősként ugyan nem zárult be egyetlen ajtó sem, viszont feltárult egy új az én tanári pályámra nyíló ajtó mellett. Egy vadiúj. Egy nagyon izgalmas világba hívogató. 

Tel-Aviv másfél évnyi boldogságot, az egyetem pedig kéthavi geológus-képzést adott. Nyelvet és tudományt tanultam, szexi bármixerként dolgoztam, kurva jól kerestem, és minden nap futottam. Úgy nézett ki, hogy egyenes út vezet előre az élet fényösvényén. Ez az ajtó azonban egy szempillantás alatt bezáródott. Most nem feszegetem a miérteket, hiszen a bejegyzésnek nem ez a célja, Tel-Aviv csak egy állomás volt. Az izraeli kapu bezáródását követően minden vaksötét lett körülöttem. Tapogatózva közlekedtem a két fal között mandinerezve. Akkor, ott, rohadt fiatalon, baromi csórón, munka nélkül, a feleségem „eltartottjaként”, összetört álmokkal a tarsolyomban, fájó emlékekkel a hátam mögött azt hittem, hogy számomra több ajtó a büdös életben nem nyílik már ki. Sokáig így is volt. A sors fura játékos. Hosszú ideig egyetlen ajtó sem tárult fel a bezárt mögött. 

A nyitott ajtót végül odalent, az élet pincéjében találtam meg. Pókhálós lejárón kellett aláereszkednem. Émelyítő csokoládészag terjengett mindenütt, mintha a falakból is csokigőz párolgott volna. Ott tárult fel a kapu, ahol a csokigőzzel törtmogyoró – és karamellaszag keveredett. Hét évig egy édességmulti szerződött hímringyója lettem. Megtanultam olyan emberekkel kommunikálni, akiknek a szókincse hatszáz pofonegyszerű szóból állt, és ebben már benne voltak a számok is. Megtanultam félszemű, féllábú, félmellű, szakállas, gerincvelőből gondolkodó nőknek udvarolni, és rájuk sózni bármit. Megtanultam maffiózókra, öntelt kereskedőkre rásózni bármit. Megtanultam hazudni. Megalkuvónak lenni. Felesleges dolgokkal foglalkozni. Kamuegzisztenciát építeni. Felesleges baromságokról hablatyolni. Jószínben feltűnni. Megtanultam egy számomra idegen világban élni. Elfelejteni a múltat. A barátokat. Az álmokat. A célokat. Mindent, ami fontos. Megtanultam papíron élni, de a valóságban halottabb voltam az oszló hullánál is. Amikor eljutottam ehhez a ponthoz, lassan bezárult az ajtó. Tudtam, hogy ezen a szinten nem találhatok nyitott kaput. 

Tizennyolc éve tanárként dolgozom. Visszatértem ahhoz a kapuhoz, ami mellett huszonhét évvel ezelőtt simán elmentem. Úgy tűnik, néha ugyanazok a kapuk tárolnak fel. Az élet kapui ezek. Most viszont itt az ideje, hogy a címben szereplő rókacsapdáról beszéljek. 

A történetben szereplő összes kapu más és más volt. Úgy tűnik, egyetlen dolog köti össze őket: a futás. Futottam a kapuk között, a kapuk előtt és mögött. Színkettes érettségi, sikertelen felvételik, egyetemi tanulmányok, bármixerkedés, esküvő, gyerekek, multikurválkodás, csaknem húsz év tanári munka. Mindegyiket átszőtte a futás. A futásnak köszönhetem, hogy egyáltalán rátaláltam a kapukra. Mi történne, ha nem lenne ez a sport? Ez a gyógyszer? Ez a stílus? Ez az érzés? Mi lenne?

Nagyjából egy évvel ezelőtt rókacsapdába léptem. A jobb bokámon csattant, szinte szétmorzsolta a csontot. Hónapokig húztam magam után, de szép lassan belefáradtam a csapda vonszolásába. Jelenleg állok, és próbálom szétfeszíteni az éles vasállkapcsot. Tartok valamitől…

Ha megint bezárul egy kapu, futás nélkül hogyan fogom megtalálni azt, ami feltárult? 

Tagged