Hírfolyam

Négy nyolc nulla egy

Kétezerhúsz személyes pin-kódja négy, nyolc, nulla, egy. Ha kétezerhúsz mágneskártyáját bedugom az időgép nyílásán, és beütöm ezt a négy számot, akkor egy rahedli cucc úszik a képernyőre. Számok. Adatok. Kilométerek, edzésszámok, sebesség, szintek, színhelyek, pulzus, lépésszám, légvétel, nomeg a legek. Statisztikák. Az órám súgta a számítógépnek. Az órámnak pedig az égi nyomkövetők árulták el, hogy milyen adatokkal lássa el a számítógépet. Kétezerhúszban jó sok szám született, ám mindennek koronázott királya maga a pin kód. Négyezer és nyolcszáz, meg még egy. Kétezerhúszban ennyi kilométert futottam.

Ha a futás kizárólag a számokról szólna, akkor ezt a posztot most, itt, ebben a pillanatban le is zárhatnám, és mehetnék ecetes halat vacsorázni reszelt tormával. A bejegyzésben szereplő számokat azonban ki szeretném egészíteni gondolatokkal. A szokásos stílusban, mégis egy kicsit több érzelmet rámolva a mondatok szövetébe. Minden gondolatomat a pin-kódhoz társítom, hiszen ez egy futóblog vagy mi a szar…

Kétezerhúsz kontra baktero-vírus 

A kétezertizenkilences futóév egy hamisítatlan, tizenkét darabos foshabos muffin-torta volt. Ha ez az év tizennégy hónapos lett vón, akkor 2020. január és 2020. február ízletes muffinjait is rátehettem volna a fincsi desszert tetejére. Február közepén lecsapott rám az ebola, kanyaró, korona, influenza, pestis, kolera és dengi-láz perverz tömegszexéből származó máig ismeretlen baktero-vírus (ez egy új faj, én fedeztem fel), és szó szerint kivégezte a februári futásaimat. Apró tüdődarabkákat és finom, bolyhos léghólyagocskákat köhögtem a felszínre, és ami ezt még kellemetlenebbé tette, hogy a bélcsatornám élő csúszdaként működött a szám, és a seggem között. Gyakorlatilag bármilyen kaja a rágást követő első percben Hannibálként érkezett a kijárathoz, és nem kopogtatott, nem csengetett, nem udvariaskodott az ajtónyitásért, hanem nemes egyszerűséggel feltépte a kaput, szakadt ott kilincs, és kapupánt. A köhögés ezt csak felerősítette, így néhány alkalommal modern, pettyező-technikával kivitelezett, pazar bayerzsolt-arcképeket készítettem a fajansz aljára. Nagyjából három hétig tartott ez a bűbájos állapot, majd március 16-án bezárt a suli, ahol dolgozom. 

Kétezerhúsz kontra korona

A covid első hulláma tulajdonképpen elhozta számomra a futóélet legperverzebb attitűdjeit. Az online oktatással járó állandó elérhetőség bizarr szituációkat szült. Néhányszor sikerült rosszul időzítenem a tananyag reggeli kiküldését, amit aztán futás közben igyekeztem korrigálni telefonról. A telefon kijelzőjének mérete, és az én szemem annyira kompatibilisek egymással, mint az emmegyhíradó, és a valóság. Minőségre hozzávetőleg egy nagyon öreg, tűzzel kiégetett, és nyárssal kiszúrt botswanai rinocérosz szemeihez hasonlítanám őket. Szemüvegben. Nos, ezekkel a paraméterekkel álltam neki futás közben, kint a messzi pusztaságban, a büdösfranc és tökömsetudja sarkán, őzek, szarvasok és rétihéják között orvosolni a meleg e-szitukat. Így történhetett meg, hogy a nyolcadikos osztály két hétig nem kapott kémia feladatot, viszont számonkérést igen. Így kerülhettek közel az ötödikesek az atomok elektronszerkezetéhez, a hatodikosok pedig az alpesi hegységképződés fázisaihoz. Futás közben dolgozatot javítottam, házi feladatot adtam fel, szülői értekezletet tartottam. Éjjel-nappal csörgött a telefonom. Lejtmenetben lazán, hegyre fel lábon kihordott agyi infarktussal, de bravúros manuális technikával még a pisilést is beszélgetés közben intéztem. Ellenben a távoktatás rengeteg kilométert eredményezett. Vagy kétezret. És még valamit…

Kétezerhúsz kontra achilles-gyulladás

Az a helyzet, hogy nem csodálkozom a jelenlegi helyzetemen. Ha évekig nem mosom meg a frontfogaimat, kiégett várromokként imbolyognának a felázott, megpuhult, rohadó ínybe süppedve. Ha ötven évesként repülnék rá az első nőre, akkor a premier aktus pro – és epilógussal együtt nagyjából egyetlen tizedmásodpercnyi homályos tekintetű ejakuláció prékokszos boldogságot okozna. Nekem. Ha minden nap két liter borral zárnám le a négy liter sört, biztos nem csodálkoznék rá arra az ultrahangos felvételre, melyen a májam tizenkét lebenyből áll. Ha egy év alatt napi átlagban tizenhárom kilométert futok, és körülbelül annyira érdekel a nyújtás, mint a kőszáli kecskét a relativitáselmélet, akkor úgy járok, hogy év végére nem járok. Az utolsó két hónap futásai közben hagyományos férfiszüléssel tíz kilós csecsemőket hoztam világra, bitófát cipeltem az etyeki Golgotára, és satuba szorított herékkel húztam magam után a satupadot. A futás elejétől a záróméterekig olyan bőséges mennyiséget káromkodtam, hogyha szótárat alkotnék abból a sok gusztustalanságból, ami vegetatív módon elhagyta a számat, Révai összes lexikonja egyperces novellának tűnne mellette. Mocskosszájú Kazinczyként róttam a kilométereket, el nem hinné a halandó, ki mindenkibe sikerült ízes tájnyelven belekötnöm. Az őzeket, a szarvasokat és a csapatosan élő madarakat fajszinten, a magányosakat, mint róka, aranysakál, borz egyéni szinten küldtem el a rettenetes véreresbe. Ugyancsak egyéni szinten, sokszor új kifejezéseket alkotva szólítottam meg a kökény – és galagonyabokrokat, illetve parlamenti képviselők neveit kapták a taplók, tuskók, és az ösvényre pottyant lószargömbök. Az utóbbi két hónapra csak a szenvedés maradt, amit persze csak magamnak, meg a konok nempihenésnek köszönhetek. A kétszáz kilométer per órás sebességgel közlekedő vonatomat többszáz apró kaviccsal, hosszú idő alatt, de megállította a természet. Az achilles stílusosan visszarántott. Az utolsó két hónap is felkerülhetne a foshabos muffin-torta tetejére. 

Végkonklúzió

Kétezerhúszban nagyon sokat futottam, de nem lettem boldogabb tőle. A pillanatnyi, edzések utáni örömöt kipipálhatom, de az edzések közben fellépő fájdalmak, és rossz gondolatok feketére mázolják a frissen készült éves festményt. Két versenyen vettem részt, ami pont kettővel több a tavaly előtti éves versenyszámnál. Nyolcvanegy félmaratonon, tizenöt harmincason, és mindössze egyetlen ötven kilométer feletti futáson vagyok túl. Kétezerhúsz jobban megtépett, mint kétezertizenkilenc, amikor azok, akiket szerettem, egyszerűen az út szélén hagytak. Kétezerhúsz kétségekkel töltött el. Kételkedni kezdek abban, hogy folytatni tudom azt a sportot, amire az életemet tettem fel. Kételkedni kezdtem abban is, hogy lesz erőm, és főleg szívem ahhoz, hogy változtassak. Úgy a sportban, mint az életben. A futás számomra szabadságot ad. Szabad gondolatokat, szabad szájat, és imitálja a szabad életet is. Ha megszűnik a futás, és nem sikerül váltani, akkor csak a szabad száj marad számomra. Az pedig kurvára nem áll jól, ha nincs szabad gondolat, és nincs szabad élet mögötte. 

Kétezerhuszonegy a gyógyulás éve lesz. Ha mégsem, akkor az idei foshabos muffinokat is felpakolom a patinás kis muffintorta tetejére. Egye-bassza. 

Tagged ,