Rövid verzió: elmentem, elindultam, futottam, anyáztam, elcsendesültem, suttogva anyáztam, vánszorogtam, átfutottam a célkapun, zabáltam, piáltam, hazajöttem. Nagyjából ennyi.
Aki ismer, tudja, hogy az egyik legfőbb jellemzőm, hogy fosom a szót. Emiatt a rövid verzióval csak oktattam magam, hogy így is lehetne versenyemlékeztetőt írni. Megígérhetem, hogy igyekszem rövidre fogni a Szufla 52 km-es versenyéről szóló beszámolómat. Miattatok. Értetek. Viszont telepakolom baromsággal, ami csak eszembe jutott a bő négy és fél óra alatt. A jobb olvashatóság érdekében. Íme.
Hajnali négy óra. Azt álmodtam, hogy a tököli parkerdőben fekszem a negyvennyolcadik kilométernél, és egy őzlábgomba szórja rám a spóráit. Snitt.
Hajnali fél öt. Újabb álom. Két nappal a verseny után vagyunk. Kórházi terem, asszisztensek, fehér köpenyes doki, műtőlámpa. Fekszem a műtőkocsin, fölöttem a doki tűvel, cérnával, mosolyogva igyekszik visszavarni a golyóimat. – Még jó, hogy egy nyugdíjas kirándulócsoport megtalálta az erdőben a tökeit! Először két kis üveggyöngynek nézték!– ingatja a fejét és munkához lát. Snitt.
Hajnali öt óra. Én ébresztettem a kakast, de az mutatott egy középső ujjat és visszafeküdt. Két bögre híg kávé, lekváros pita. Magamra rántottam a versenyfelszerelésemet: feszülős alsógatya, hogy ne cafatokban lássam viszont a heréimet, nomeg a „főnököt“, térd alatt végződő nájk futónadrág, sárga adidasz felső, egy cep márkájú kompressziós szár, és a cipő. Erről nem írok, mert nem abban futottam, amiben indultam. Leragasztottam a tőgyeimet, slusszkulcs, és irányhorány. Kislányom (agyrém, hogy egy tizennyolc éves lányra még mindig a „kis“ jelzőt aggatom), Ráhel elkísért a versenyre, hogy megnézzen, és visszafelé vezessen. Csapattársamat, Szabó Csabit (aki egyébként a sógorom) a Camponánál rántottuk be a kocsiba, és hétre meg is érkeztünk a „festői“ Szigethalomra.
A versenyközpontot a település szélén, a tököli parkerdő közvetlen szomszédságában találtuk meg. Magunkhoz vettük rajtcsomagunkat, melyben a szponzorcetliken felül egy pamutpóló, a chip, egy Michelin-csillagos étteremjegy, két darab Tahitira szóló üdülési csekk, az öttalálatos lottószelvény, és az új hatmillió forintos bankjegy hevert egy üveg víz, müzliszelet, és egy doboz energiaital mellett. Vidámságunkat csak fokozta, hogy olyan chipet kaptunk, aminek kényelmes befűzéséhez, az orvosi diploma, és műszerészi szakvizsga mellett nőgyógyász ujjak, kombinált fogó és pótidegrendszer is kellett. Sebaj, megoldottuk.
A versenyt nyolc órai starttal írták ki, így maradt egy kis időm, hogy felfedezzem a terepet, és információt gyűjtsek arról, hol is futok majd igen-igen sokat. Kiderült, hogy a dimbes-dombos terepet homok borítja, és vannak olyan szakaszok, ahol csak libasorban haladhatnak a páciensek. Gyors döntést hoztam, és csupagéles utcai esziksz futócipőmet kicseréltem egy ősöreg, lukas, négy korábbi maratonon kipurcant Mizuno Wave Riderre. Így utólag jónak értékelem ezt a csereberét. Nyolc óra pár perckor ellőtték a rajtot. Nekivágtam életem negyedik ötven+-os futásának. Most pedig egy ultrarövid beszámoló jön egy ultrahosszú élményről.
Nyolc darab hat és feles kört kellett futni. Két dolog védett meg az agyfasztól. Az egyik kromoszómális, miszerint kicsi az agyam vagy simán gerincvelőben végződöm. A másik ennél sokkal kézenfekvőbb. A hatodik körtől agyhalott zombiként, levágott lábú terminátorként húztam előre magam az erdei ösvényeken. Miért is? Mert én balga, bamba, barom (figyeltétek? alliteráció) azt hittem, hogy a versenykiírásban szereplő „erdei ösvény“ sima, mint rogánanti modora. Úgy futok majd rajta, mint egy tigris a margit-szigeti rekortánon. Erre meg nem volt sima. Sőt.
A terepről: A kör első két kilométerét Baywatchnak kereszteltem. Az utat puha homok borította, a szélét gaz, növendék fák szegélyezték, távolabb David Hasselhoff mítingelt néhány mentőmellény nélküli csajszival. A Baywatch maga volt a gyilok, ez tett engem a hatodik körtől zombivá, a hetediktől vonatbalesetet szenvedett, lábnélküli csúszómászóvá. A második kilométer előtt frissítőpont várt, majd a Baywatch szépen átváltott Nyugger-streetté. Egyenes szakaszok, nulla szintemelkedés készített fel a pálya legkeményebb szakaszára, a „Deteleatököm-dombság“ homokkal borított, gyökérgazdag kilométerére. Ezen rész egyébként is ízletes mivoltát egy tíz méter mély vízmosás fűszerezte, ahol mindenki olyan homokos lett, mint terryblack. Az ötödik kilométer és az említett dombság között újabb frissítőpont várt kólával, izoitallal, narancsos kacsasülttel, és banános, szőlőcukros desszerttel. Ezt követően nyugodalmas, paradicsomi táj következett, a híres „Mikóleszmávégeakörnek- síkság“, mely Csepel, de talán Magyarország leghíresebb síkvidéke. Lehet, hogy az Univerzumé, de nem akarok túlzásokba esni. Ezt követően újabb kör kezdődött, melyet a keresztbe fektetett chipmérő szőnyeg is jelzett.
Verseny előtt azt a tervet eszeltem ki, hogy az első huszonöt kilométeren 5 perces ezresekkel lepem meg a tököli parkerdő legelésző őzeit. A táv második felét igyekszem majd úgy teljesíteni, hogy 5:30-as átlaggal szálljak ki az 52 kilométeres versenyből. Nagyjából a második kilométer előtti homoktenger írta felül az előbb leírt tervet, de makacs fickó lévén az 5:30-as átlagot akkor sem akartam feladni. Emiatt kénytelen voltam a negyvenedik kilométerig 5:15 – ös és 5:20-as átlag között nyomulni. Ezt leginkább a „Deteleatököm-dombság“ nehezítette, hiszen azon felül, hogy technikás volt, ráadásul olyan egyszemélyes ösvényen kellett tolakodni, ahol még a vaddisznó is klausztrofóbiát kapott volna.A negyedik körnél ezen a részen sikerült egy 6:20-as kilométert benyalni, amikor a tíz órakor elstartolt egyéb távok lassabb futói miatt olyan forgalmi dugó alakult ki, mint az M7-es kivezetőn. A nyolcadik körön közel kerültem a 6 perces ezresekhez. Az arcom ufonautásan maszkszerűvé, a mozgásom heresérves nagypapássá vált, csak vánszorogtam a homokkal borított dombokon, mint szikkadt teve a sivatagban. Alig vártam, hogy elindulhassak a versenyközpont felé, ahol majd bemondják a nevem, mikor a célkapu felé fordulok. Hát ez a vágyam vágy maradt. A nyolcadik körből kiszállva rövid erdei ösvényen haladtam a cél felé. Néztem, hogy hol a tábla, ami jelzi a befutás helyét, de egy szervező is megtette volna, aki karjelzéssel tessékel a cél felé. Csak bámultam előre.
Sehol senki. Közvéleménykutatásba kezdtem. A versenyközpont felé vezető úton ide-oda kószáló futókat kérdezgettem, merre az arra. Szerencsére ők képben voltak, és segítettek ráfutni a célegyenesre. A verseny legelkeserítőbb része sajnos pont a befutás volt, ami mindig a legfelemelőbb szokott lenni. A chipszőnyeg, meg egy éremosztogató kislány várt a célban, és ha sokáig gondolkodom, akkor sem emlékszem más momentumra. Sem az időeredményt nem jelezték, sem azt, hogy Csizmadia Gábor, etyeki futó megérkezett, és gratulálunk neki, mert kicsivel több, mint 4 és fél óra futás után teljesítette az ötvenkét kilométeres távot. Csak ennyi hiányzott, más semmi. Egy percen belül Szabó Csabi is megérkezett, aki ugyanezt mondhatná el, de neki jobb élménye lehettett, mert pluszban ott voltunk Mi, akik köszöntötték, és gratuláltak.
Az eredményemet jelenleg is csak saját mérésem alapján tudom ideírni:
52,6 km – 4 óra 41 perc. További eredmény: masszív kálciumhiány, a talpamat azóta is ökölbe tudom szorítani. Magas pulzus, Fenyő Miki-szemek. A műtét elmaradt, golyóim megvannak.
Most pedig rövid, néhány pontos értékelést írok. Teszem azt annak tükrében, hogy tudom, a Szufla lelkes amatőrök munkája. Teszem azt annak tükrében, hogy tudom, ez a verseny nem az első, de nem is a második.
A verseny nálam 10-ből 6 pontot ér. Ez azt jelenti, hogy jó emlékeim maradtak a verseny után. Viszont sok helyen nem volt kerek a káposzta.
Pozitív - A Szufla honlapja tök egyszerű, jól kezelhető, érthető. - A versenyközpont igényesen kialakított, jól használható. - A központban dolgozó önkéntesek szuperek voltak. - A pályán dolgozó önkéntesek – főleg a frissítőpontokon – nagyon szolgálatkészek, motiválóak voltak. Le a kalappal előttük. A Keszthelyi Maratonon láttam utoljára ilyet. - Tágas, fasza parkoló. - Befutás után kellő mennyiségű gyümölcs és ital várt. - Kellő mennyiségű mobilvécé. - Tisztaság mindenütt. - Rengeteg fotós, ez is ultrajó. Negatív - A nevezés utáni befizetésről szóló kommunikáció nehézkes volt. Konkrétan én jeleztem először, hogy nincs nevezés-visszaigazoló oldal. - A startcsomag fura. Nincs erre jobb szó. - A rajtszám anyagát nem értékelem, de tönkretette a pólómat. - A chip pedig akkora volt, mint egy Albert-keksz. - A szpíker vagy legyen jó vagy ne legyen jelen. - Bántó közöny célba érkezéskor. A szpíkernek pont itt lett volna feladata. - Eredményhirdetés, éremosztás, miközben még érkeznek a futók. A közönség nem a futókat, hanem az eredményhirdetést figyelte.
Végkonklúzió
Egy nagyon kemény, sérülésekkel teli 2014-es évet követően sikerült újra lábra állnom. Ha év elején valaki azt mondta volna, hogy 2015-ben futok három maratont és két ultratávot is teljesítek, akkor minimum kiröhögtem volna, de lehet, hogy bevitem vón a Merényi-kórház zárt osztályára, és ott hagytam volna megőrzésre. Erre meg itt ülök és írom ezt a bejegyzést. Idén 2600 km-t futottam, júliusban 420-at, hogy sikerrel járjak a kijelölt futóeseményeken. A Szufla remek lehetőséget nyújtott, hogy betekintsek a terepfutás, azon belül a terepultra világába. Ezen felül fegyelemre, és figyelemre nevelt, hiszen olyan monotóniát teremtett a nyolckörös pályával, ami tovább nehezítette az egyébként is hosszú távot. Miért sikerülhetett? Erre csak egy – a szokásos választ adhatom: mert a futás legális drog.
