9. kilométer
Kilencedik élmény
Eszméletlen ez a lefelé vezető hepehupa. Szinte ügetek, mint egy póni. Ha felgyorsulok, akkor villámgyorsan visszaveszek az orcámból, mert nem szeretném elveszíteni az élményt. Jobb térdem enyhén sajog, de ez mindig így szokott lenni, a futás ezen stádiumában. Nem törődöm vele. Csak a belülről feltörő puha légzés, és a szétáradó morfium. Pont erre van szükségem. A GPS 4:47-et jelez. Huhh!
Kilencedik kérdés
Mi értelme a futásnak?
Kilencedik gondolat
Igazából nem túl sok témához szoktam hozzászólni. Néhány dologról viszont nagyonis szeretek dumálni. A sörről bármikor, és bárhol. A borról akkor, amikor elfogyott a sör. A nőkről bármilyen kontextusban, de legfőképpen akkor, ha esetleg birtokolják a sört és bort. Az emberi fülekről én tudok a legtöbbet, fetisiszta vagyok. Órákig tudok beszélni a munkahelyemről, és ez hálás téma, mert nap mint nap új, és nagyon vicces történetek kerülnek be a képzeletbeli naplómba. Ellenben akkor tágul a pupilám legjobban, ha valami futós történetbe kapcsolódhatok bele. Új alsógatya, cickótapasz, ócsó futócipő, drága futócipő, verseny ittottamottmindenütt, és még sorolhatnám a végtelenségig. Egy szó mint száz, nálunk a futás az elsőrendű téma, és csak utána jön minden más. (Kivéve a sört: az párhuzamos téma.) A beszélgetéseket pedig a lányom is hallgatja.
odavarázsolni (Wachau Maraton 2013
Ráhel nem futóbolond, de tavaly akadtak olyan hónapok, amikor szinte minden nap futott a helyi szőlőligetekben. Amikor csak tudtam csatlakoztam hozzá, de igényelte is, hiszen tudta, hogy ha vele futok, nincs nyöszörgés, nincs megállás, hörgés-nyálzás-kiszenvedés, mert egy kegyetlen, mocskos, arrogáns diktátor vagyok. Futógatya felránt, GPS beállít, sapó felkúszik, és már indulhatunk is. Sokszor, nagyon sokszor láttam rajta, hogy nehezen bírja a „szántást“, és a vöröslő arcból mérges szemek pillantottak a rohadék emelkedők irányába, de ott voltam, és tolta, mint parasztmári a talicskát. Engem csak egyetlen dolog érdekelt: ha kitűzte a komoly célt, akkor addig küzdjön, hajtson, csúszva-mászva sárban, porban, dzsuvában, latyakban, míg eléri azt. Ráhel idén, Wachauban futott egy negyedmaratont, azaz 10,5 kilométert. Rohadt büszke voltam rá, és Ő ezt látta rajtam. Eggyé váltunk, asszem.
Kilencedik válasz
Azért futok, mert személyes példát állítva, hiteles emberré válok.
10. kilométer
Tizedik élmény
A fordulást követően olyan mennyiségű kábítószer bizsereg a az ereimben, hogy nem is tudom, miként fér el bennem a vér. Igazából vissza akarom fogni a lovakat, de nem nagyon megy, engedetlenkednek a jószágok. Hagyom hát, hadd ficánkolják ki magukat. Picit emelek a tempón, ami szépen magasba löki a pulzusomat is, hiszen emelkedő van előttem. Négyszáz métert követően kisimul a pálya, meghúzom a kantárt, visszaveszek a tempóból. A távolba pillantok, és gondolkodni kezdek. Ha jól emlékszem a gyerekkoromról ugrottak be képek. Mosolygok, mert vicces gyerekkorom volt. Nem lennék a kis Gábor apukája, az egyszer szent. 4:40: karattyol a GPS. Ez jó kis menet.
Tizedik kérdés
Futni jó? (Tyű, Atyám! De szószátyár vagy!)
Tizedik gondolatHa van bennetek valamiféle kép az igazán lúzer kölykökről, akkor azt felejtsétek el. A világbajnoki címet ugyanis én vittem el, amikor még gyerek voltam. Néhány alapparaméter, jelzős szerkezetekben rólam, a kis Csimaxról. Bushman-göndör séró, hosszúra hagyva, apám által gondosan kifésülve. Ennek köszönhetően az áramütött pulikutya, a túlhasznált ciroksöprű, és a megnyúlt tollrugó közös halmazában helyezkedett el az a konglomerátum, amit hajnak nem hívnék, de a fejemet borította, sűrű őserdőként. Már abban az időben is sokféle, divatos szemüveget gyártottak, nekem mégsem jutott belőlük.
Téglalap alakú, világosbarna, anyagában khakipöttyös szemüvegkeretemben olyan vastag lencse üldögélt, hogy még a tanárok is optikának becéztek. Szivárványhártyám színét a világűrből is kiválóan lehetett látni, hiszen az említett lencseszerű makroobjektívek gigantikusra nagyították szemeimet, és úgy néztem ki, mint egy agyonszorongatott akváriumi hal. A szemüveg szárai fémből készültek, és füleim mögött puha kanyart leírva, szorosan orrom nyergére húzták az okulárét. Emiatt még halasabb ábrázatom lett. Mind testsúlyom, mind pedig magasságom átlag alatti maradt egészen tizenöt éves koromig. Karjaim szingógumi-belsőkként, lábam pápai páros kolbászokként illeszkedtek ahhoz a törzshöz, melyen egy fehér kupacnyi puha has, és két darab, erősen kiálló cickó közti tyúkmell éktelenkedett.
Az izom, mint olyan totál hiányzott a testkészletemből, és emiatt a sportok terén is akadt némi hátrányom. A foci egész jól ment, hiszen cselezés közben a két lábszerű húsrúddal mindenkit megtévesztettem. Súlypontemelkedésem nagyjából 12 centire rúgott, az egyvégtében lenyomott fekvőtámasz-mennyiség uszkve kettőre. (Egyre biztosan emlékszem…) Nagyjából 16 éves lehettem, amikor meguntam, hogy úgy néznek rám az emberek, mint valami magatehetetlen hülyegyerekre, és elkezdtem tekézni a Kőbányai Porcelán Sportkörben. (Csapattársaim alkeszek vagy agresszív, öreg fószerek voltak, így csak két évig versenyeztem, aztán úgy otthagytam őket, mint a sicc.) Az edzések előtt rendszeresen futni kellett, így nehezen, de kinőttek a lábaim is, és eldobtam azokat a kolbászokat, amelyek végtagokként fúródtak a fenekem aljába. 18 évesen már igen sokat kocogtam, és ezzel párhuzamosan elkezdtek szivárogni a csajok is. Igen-igen, jól látjátok a kérdést: kezdtem állat-jól kinézni. A tervezett futások rendben tartottak, és boldoggá tettek. Kisebb-nagyobb kilengéseim ellenére nem szoktam rá egyetlen egészségkárosító melléktevékenységre sem. Egyedül a drogozás maradt. Azt pedig futás közben vásároltam saját magamtól, majd belőttem saját magamnak.
Tizedik válasz
Futni hasznos dolog. Boldoggá tesz, feledteti a múltat, és megszépíti a jövőt.
11. kilométer
Tizenegyedik élmény
Az utolsó kör közepére érek. Előttem kisebb emelkedő, de nem nagyon érdekel, hiszen mégsem egy Csomolungma. Egy kicsit sem izzadok, úgy veszem a levegőt, mint amikor vásárolni megyek a zöldségeshez. Arra gondolok, hogy kezd durvulni a helyzet, hiszen a látásom olyan tiszta, mint a led tévé képernyője. A gesztenyefák kopasz koronája tűélesen rajzolódik ki az égbolt kékje előtt, az aszfaltcsík valamennyi kiszögellését fekete kontúr határolja. Azt hiszem ez volt az a kilométer, amikor beszélni kezdtem magam elé. Csupa-csupa boldog trágárságot kiáltoztam. Félelmetes érzés, ha Te parancsolsz a testednek, és esélye sincs arra, hogy visszaszóljon. Azt csinálja, amit az agyad szeretne. Azt teszi, amit a sejtekig hatoló endorfin parancsol. A bekötőútnál fordulok. Az sem nagyon izgat, hogy egy öreg faszi nyakörv nélküli kutyát segít ki az autója csomagteréből. Fordulást követően visszaveszek a tempóból, és csak úszom előre, mint harcsa a békanyálban. GPS: 4:43.
Tizenegyedik kérdés
Mondj még egy okot, miért állsz neki nap mint nap a futásnak?
Tizenegyedik gondolat
A kutya-kérdés igen makacs motívum a futó mindennapjaiban. Vannak barátaim, akik esküsznek arra, hogy a kutya nem bánt, csak érdeklődik, szagmintát akar, és kizárólag emiatt teker a futó után. Ők, mármint a bátor barátaim olyan simán indulnak el egy-egy „pusztafutásra“ a kietlen semmiségbe vagy éjszakai kocogásra, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A döntő többség azonban tart a kutyáktól, kisebb hányada fél tőlük, egy még kisebb része pánikrohamot, és hígfosást kap már a látványuktól is. Én az utóbbi csoport tagja vagyok.
Már írtam, hogy a pulzusom olyan alacsony, hogy nyugalmi állapotban a szívmonitor egyenes csíkot rajzolna. Csak nagyon kevés dologgal lehet nálam magas vérnyomást produkálni. Ilyen a biciklis csajok tangabugyijának látványa, a sörmentes hétköznapi hűtőszekrény, a magyar egyes tévé fél nyolcas híradója, a borosüveg szélén végiggördülő, és az asztalterítőbe szívódó vörösbor-csepp, az alufóliából szendvicset zabáló kisiskolás, a letört végű kifli, a kérdést feltevő, de választ nem váró ember (hú de megborítanám), a huszadik kilométernél eltűnő GPS-jel, az üres vécépapír-tartó, mikor már végeztem a „szürettel“, és persze a póráz nélkül sétáltatott vagy simán kóborló kutya. Szóval azon gondolkodtam, hogy milyen kutyás történeteket raktároztam el magamban, és hány GPS-jelem tört meg azért, mert egyszer csak az utamba került a szőrös jószágok egyike. Ez azonban egy következő bejegyzés témája lesz. Bezony, ám!
Tizenegyedik válasz
Azért szeretek futni, mert zakatolnak a történetek körülöttem.
12. kilométer
Tizenkettedik élmény
Az utolsó kilométer nyújtózik előttem. Máskor alig várom ezt a pillanatot. A szenvedések megszűnését, a pihenésben való oldódás előjátékát jelenti. Most azonban inkább szomorú, mintsem vidám vagyok. A testemben annyi morfium áradt szét, hogy nem érzek fáradtásgot. Lassítani kezdek, hiszen a lefelé vezető szakaszt élvezni szeretném. Nyújtok a lépéstávolságon, ezáltal előredől a testem, és külső lábéleimre érkezem. Sarkaimat fel-felhúzom, így a megtett tizenkét kilométer fájdalmait igyekszem térdeimből eltávolítani. A gesztenyesorra puha szürkeségből fátyol borul. Beborítja a kopasz ágakat, a fekete aszfaltcsíkot, a durva rögökkel borított szántást, és a völgyben húzódó patak galériaerdejét. Mellettem autók húznak el, és vesznek el a dombok bukkanói mögött. Négy perc múlva száz méternyire megközelítem a „hetvenhatodik“ gesztenyefát, mai futásom iniciálisát, és egyben végpontját. Laza, becéző káromkodások formájában dícsérem az Istent, a Magasságost, és a többi szentet. Semmi tiszteletlenség, semmi bunkóság, inkább egyfajta endorfindús tisztelet ez. Hiszen történt valami. Valami nagy dolog. A GPS 4:45-ös kilométert jelez. Lassan behúzom a kéziféket, és leállítom az időmérő berendezést. Kész. Elképesztő volt.
Tizenkettedik kérdés
Mondd, miért szeretsz futni?
Tizenkettedik gondolat
Pár évvel ezelőtt történt az eset. Nyári délelőtt a gesztenyesoron futottam. Meleg volt, az aszfalt fekete kátránybuborékokat lihegett a felszínre. A levegő olyan forrón izzott, mintha nyitva felejtették volna a pokol kapuit. Kocogtam, igyekeztem infarktus nélkül végignyomni a napi „parancsot“. Nagyjából a tizedik kilométernél járhattam, mikor furcsa hangra lettem figyelmes. Valahonnan az előttem tornyosuló gesztenyefák egyikének lombjából jött a lihegéshez, hörgéshez hasonlító hang. Nagyjából ötven méterről, onnan, ahol egy piros, szétrohadt „kockalada“ is parkolt félig az árokba húzódva. A futás körülményei, és a megtett táv miatt miatt igencsak megijedtem. Először kutyára gyanakodtam, de meggyőztem magam, hogy ez a fajta emlős állat csak akkor kerül a fa ágai közé, ha valami hülyegyerek felhúzza oda. Másodjára az jutott eszembe, hogy a kockalada adja ki a hangot. Miután az utat szegélyező bodzabokrok bogyói feketén himbálóztak az ágakon, ezért „szüretelő“ arcokkal volt tele a gesztenyesor. – Ki akarnak rabolni a rohadékok! – gondoltam. – Leölnek egy ágvágó ollóval, és csak néhány hónap múlva találnak meg az árokban, mikor rájönnek, hogy nem egy döglött őz bűzlik a méregzöld susnyában, hanem Csimax, akinek plazmaszerűen szétfolyó testén keresztül addigra bodzacsemeték törnek az ég felé! – fűztem tovább a frissen felépülő gondolatsort. Közelebb evickéltem, de a „bodzaszedő“ csapatnak nyoma sem volt. Viszont újra meghallottam az iménti hangot. Magabiztosan, frissen, erőteljesen zendült fel, pont felettem. Felkaptam a fejem és megpillantottam Őt! Most biztos arra gondoltok, hogy a Magasságos Úr adott égi jelet vagy csak simán hülye vagyok, de Isten lássa lelkem nem kamuzom. Az ágak között, a hatalmas, szeldelt gesztenyelevelek árnyékában egy piros-zöld papagáj üldögélt, és engem nézett, félig elfordítva kampós csőrben végződő ostoba fejét. Egy arapapagáj volt vagy tudja a frász. Előkaptam a telómat, hogy „lenyomjam“, és fénykép formájában feldolgozzam az élményt, de a rövid szarakodást követően hiába kerestem a kis rohadékot, eltűnt. Folytattam az utat, és kezdtem átértékelni a történetet. Mire hazaértem annyiban maradtam magammal, hogy a futástól meghülyültem.
A történtek után néhányan azt kérdezték, hogy nem láttam-e a botpusztai halastavon átkelni egy szakállas fiatalembert, mert Ő – bizony – Jézus volt személyesen, találkoztam-e felbőszült elefántbikával a Dávidmajor melletti kiserdőben vagy hallotam-e arról, hogy egy elszabadult anakonda tojásai kikeltek a tóparti nádasban? Kár volt elmesélnem nekik a papagájos mesét. Szanaszét szívattak, pedig tényleg aznap, ott, a gesztenyesor ötödik kilométerénél láttam valamit. Tényleg. Nem vagyok én kábítószeres, és nem keverem a szezont a fazonnal… Vagy mégis? Ez az a kérdés, ami miatt az űrlényes-gabonakörös, jenniferlopezelőttemfutotttangabugyibanos, Sztálin felbukkant a kukoricásban és vele volt a kefebajszos diktátor-os, és az összes többi látomásomat sohasem osztottam meg senkivel. Úgy se hinné el az emberfia ……. J
Pedig egyszer, futás közben megzavartam két turulmadarat is. Épp párosodtak. Elmeséljem?
Tizenkettedik, utolsó válasz
Miért futok? Mert a futás legális drog!
