Végre könnyű volt beszámolót írni, mivel a felkészülési periódust az egy hete Radenskában futott maratoni bejegyzésemben már kivégeztem. Elég, ha a KKM 2015 elnevezésű profi futóversenyről regélek: Keszthely lett a „kombi-futás“ második tagja.
Felkészülés: a verseny hetére egy hosszú-lassút (26 km – 5:10-es tempó) és három rövidebb tempósat terveztem az etyeki dombokon, alkalmanként nem többet, mint 12 km (4:30 körüli átlaggal). A versenyt vasárnap délutánra tették, így még pénteken sem volt ciki futni egy izmosat. A térdem a radenskai maraton után picit javult, de így is minden nap be kellett szednem egy kapszula Feldenét, hogy a gyulladást és fájdalmat csökkentsem. A futásokat kompressziós szárban toltam, ezzel is segítve a vérkeringést.
Szállás:
Már jó előre bukingoltam egy apartmant, viszonylag közel a központhoz. Ha valakit érdekel majd, hogy hova nem ajánlatos menni, akkor írjon nekem egy sms-t, és megadom a címet. Az apartman házinénije volt a legnagyobb bibi. Eltörpült amellett, hogy nem volt kávéfőző, szappan, valamint egy begandzsázott-beszívott-totálbekúrt vidám jamaikai turista is depressziós tünetekkel fordult volna ki a házból a második nap reggelén. Ez mind semmi ahhoz képest, hogy a házinéni folyamatosan befarolt a szobámba, bekopogott, amikor nem kellett volna, és amikor elmagyarázta – nekem, idióta-alulművelt, baromarcnak, hogyan működik a hűtőszekrény, televízió, wifi, mikró, tudjaatököm – a „működik“ szó helyett folyamatosan azt mondta, hogy „mükszik“. A hűtőnél még csak felkaptam a fejem, a televíziónál, ráncoltam bokros szemöldököm, a wifinél hányingerem támadt, a mikrónál pedig agyfaszt kaptam tőle. Isten bizony, ha lett volna még egy műszaki berendezés a szobában, és még egyszer kimondta volna, hogy „mükszik“, már rég nem élne, és valahol az ágyneműtartóban pihenne szegény nyomorult, wifivel az arcában. Na mindegy, szerencséje, hogy a légkondi kint volt az erkélyen…
A verseny:
A rajtszámot május 23-án vettem meg a város főterén felállított pompás versenyközpontban. Minden flottul ment, baromi készségesen, mosolyogva, kedvesen szolgáltak ki, ami feledtette a „mükszik“ szó miatt támadt belső feszültségemet. A startcsomag roppant szerény volt: egy használható pamutpólót, rajtszámot, valami teagyártós pezsgőtablettát, és néhány kedvezménykupont tartalmazott, valamint az esti „gombócparty“ jegyét is beletették. Az árát nem merem megmondani, mert idiótának fogtok tartani, bár a tízezerötszáz forint engem is mélyen érintett.
Regisztrációkor roppant szerényen az első rajtzónát jelöltem meg, azaz kimondtam, hogy 3:30-on belül fogok célba érkezni. A pályáról érdemes tudni, hogy négy kört kell megtenni Gyenesdiás érintésével, azaz, ha valaki a „mükszik“ szótól még nem fordult teljesen magába, akkor a négykörös maratontól sanszossá válik egy házi pszichiáter bevetése. A pálya nagyon fura, inkább kemény, hiszen olyan hosszú emelkedők vannak benne, hogy észrevétlenül lenullázza az ember tempóját. Ráadásul a Balaton partján csináltak egy „girbegurba“ háromfordulós szerpentinezést, ami ugyancsak tempógyiloknak bizonyult. Mindettől függetlenül az útvonal szuperül ki volt mérve, vigyáztak ránk, itattak, etettek, bíztattak, épp csak a lufimellű go-go görlök hiányoztak az út széléről. A versenyközpontban pedig hatalmas hangulat fogadott bennünket minden körön.
Belső futásom:
A rajt után egy kilométeren keresztül felfelé vezetett a pálya, be a Festetics-kastély kertjébe. Ezt követően egy éles jobbossal fordultunk Keszthely széle és Gyenesdiás felé. Az ötödik kilométerig tartó emelkedős szakaszt egy lankásabb lejtő váltotta, majd sok-sok egyenes következett a kilencedik kilométerig. Aki futotta, biztosan megerősít abban, hogy az ezt követő – versenyközpontba vezető – szakasz volt a legdurvább, hiszen a városi strandtól először egy kilométernyi lankás felfelé, majd a Helikon-park sarkától fél kilométer keményebb felfelé gyilkolta szét a tempót. Konkrétan: a központ volt a legmagasabb ponton. Ez főleg azért volt ultragáz, mert a mind a négy beérkezéskor lógott a nyelvem, és inkább brutál szarul néztem ki, mint állati szarul.
Az első kört 4:20 perc/km átlaggal teljesítettem. Igyekeztem tartani a tempót, de a gyenesi emelkedő teljesen szétkapott. Megjelentek a 4:30-as és a 4:40-es kilcsik is, azonban ez nem zavart, hiszen arra bazíroztam, hogy az utolsó tíz kilométeren lassulok majd 5 percesekig. A harmadik kör megkezdésekor 1:34:50-es félmaratonnál tartottam, ami önmagában is megállta volna a helyét egy félmarcsis versenyen. Az erőm azonban fogyni kezdett, és a 25. kilométernél szédelgésbe váltottam. Ekkorra elfogyott saját keverésű izotóniás italom, és két-három szőlőcukron is túl voltam. Előkaptam egy kalcium ampullát, és leküldtem, majd elrágtam egy Isostar-féle energiazselét. A frissítőponton két pohár vizet ittam, és folytattam a trappolást.
A harmadik körön még bőven saját rekordom alatt voltam, 3:15-ös maratonra még gyúrhattam volna. Ha ez a „volna“ nem volna, akkor az én mesém is 3:15-ös maratonról szólt volna. Azonban a Magasságos Atyaúristen, így pünkösd vásárnapján reám pillantott, és akkora középső ujjat mutatott, hogy még az ég is elborult tőle. A baj 33-nál kezdődött és 42-ig tartott. Először csak izomgyengeséget éreztem, ezért egy újabb energiazselével (büntettem) jutalmaztam magam. Rázúdítottam még egy kalcium-ampullát, betoltam két pohár tökömtudjamilyenizoitalt, és folytattam az utat. A 35. kilcsiig tartott a feszes boldogság, majd jöttek a gyomorpanaszok. Az izmaim, tónustalanul lötyögtek a csontvázamon, az ízületeim annyira befeszültek, hogy attól féltem két lépés között úgy maradnak.
Szép lassan az 5:15-ös kilométerek következtek, és csak vártam, és vártam, hogy elmúlik a tompaság. A megváltás azonban csak a 42,2 kilométer lefutását követően jött szembe – a keszthelyi főtérre vezető „Himalája“megmászása után – egy csodálatos befutóérem és egy még annál is csodálatosabb erdinger-típusú alkoholmentes sör formájában. Remegve, szédelegve vettem a nyakamba azt a díjat, ami egy rendkívül kemény verseny után járt nekem. Boldog voltam, mert 3:20 alá szorítottam az eredményem (3:19:39), mégis picit szomorkodtam, mert gyerekkorom legkedvesebb városában, Keszthelyen akartam csúcsot dönteni. Persze nem kell hisztizni, hiszen az idő nem állt meg, létezik a holnap, holnapután fogalma, és lesz jövő évi pünkösd is. Keszthelyen pedig valószínűleg jövőre is rendeznek futóversenyt…
Most pedig jöjjön a szokásos rövid értékelés:
- A tizes fokozatú skálán a verseny nálam tíz pontot kap (10 pont)
- A pálya nyomvonala kiváló volt, sokkal jobb, mint a tavalyi. A Balaton melletti szerpentinezés nagyon nem tetszett. (9 pont)
- A versenyközpont valódi centrumként üzemelt (10 pont)
- A „pályamunkások“ – önkéntesek fantasztikusak voltak (10 pont)
- Az itatópontok úgy követték egymást, ahogy kell (10 pont)
- A startcsomag, befutóérem, egyéb szolgáltatások (10 pont)
- A verseny weblapja jól kezelhető (9 pont)
- A szpíker és a beöltözött „kapitány“ kiválóak voltak (10pont)
- A város állapota: a Festetics-kastély parkja fel volt túrva, sáros és murvás volt (8 pont)
Nagyon élveztem a Keszthelyi Kilométerek szervezte 2015-ös versenyt, mert frenetikus volt, mert szeretek futni, és mert a Futás legális drog.
