Miközben autókáztunk a szlovén határon túl, és a rádióból umpalumpa nyelven énekelt Jaroslav Mittoménki, arra gondoltam, hogy ilyen erős még sosem voltam bevetés előtt. A gerincem oké, a seggem „bredpittes“, a tüdőm matracpumpa, a szívem elefántbikányi, az arcom kicsi, az agyam szokásosan briliáns. Most rímben folytatom a „fekete részt“:
“Ám elvesztettem egyetlen kincsem, mivel se csípőm, se lábam nincsen”. (ismeretlen, de briliáns költő műve)
Arra gondoltam – miközben Jaroslav átváltott egy umpalumpa sanzonra, hogy olyan vagyok, mint kanos férfi herék nélkül, mint közlekedési lámpa piros nélkül, mint disszertáció diploma nélkül, mint meló fizetés nélkül, mint szőke nő hülyeség nélkül. Az a helyzet ugyanis, hogy a füredi maraton óta olyan gyulladás rágja a bal térdízület tokját, a bal sípcsontom külső élét, és a bal combhajlítóm tokra tapadó egyik inas fonatát, hogy a normál közlekedés is fáj, nemhogy a futás. Ennek köszönhetően két hónapig gyulladás – és fájdalomcsillapítókat zabáltam reggel és este, de a napi edzések előtt feltétlenül. Most is volt bennem, nem kevés, hanem sok. Ez a gyulladás akadályozott meg abban is, hogy a füredi maratont követő hétvégén lefussam a pozsonyit. Ez volt az oka, hogy másik maratoni versenyt kerestem, és rátaláltam a szlovén Radenska Maratonra. Most erről fogok írni, de azt ne várjátok, hogy rövid leszek és velős. Miért nem? Mert képtelen vagyok rá…
A Radenska Marathon weblapja az ott található infókkal együtt úgy nézett ki, mint egy általános iskolás vizsgamunkája a bivalytökömfalvi honlapkészítő versenyen. A verseny időpontja azonban többünknek is jó volt, így megreszkíroztuk a regisztrációt. A bejelentkezést követően sajnos nem kaptam kártyás fizetési lehetőséget, ezért e-mailt írtunk a szlovén oldalnak. Másfél hónapos levelezés következett, mire sikerült fizetni.
A szállások garmadája két hónappal a verseny előtt többnyire betelt. Emiatt csak a központtól – Radencitől – 14 km-re található Banovciban sikerült foglalnom három szobát, már itt is teltházas volt az objektum.
Május 15. – Rajtszámfelvétel a központban.
Mivel kissé későn sikerült indulnunk, ezért a Ford Transitot száznegyvenes átlaggal toltam egész a határig. Úgy néztünk ki, mint egy bazi nagy fehér gyufás skatulya. A határ előtt pályamatricát váltottunk, és ekkor csodálkoztunk rá először a világra. Ha azt hittétek, hogy az idén bevezetett új matricaárak leszopogatják a pénztárcátok maradék garasait, akkor most kezdjetek kormánypártiak lenni. A benzinkút kasszakijelzőjén megjelenő összeg ugyanis 10500 forintka volt. Azt hitem rosszul látok, és szóltam a kasszás csajszinak, hogy tíznaposat üssön be, ne havit. Erre rám mosolygott, és a kezembe tolta a tíznaposat: tízezerötszázért. Ennyi pénzből két villányi csúcsbort vagy ötven doboz Gössert, vagy két félmaratoni nevezést vehettem volna. Duzzogva kifizettem, majd átlépve a határt, másodszor is rácsudálkoztam a szlovén világra. Autópályának ugyanis se híre, se hamva. Ne értsetek félre, autópályát jelző tábla volt, de a mögötte kezdődő szakasz inkább hasonlított a Bátonyterenye és Salgótarján közti gyorsító szakaszra, mint sztrádára. Nincs mit tenni: amit megvettünk, az már a miénk volt.
Radenci, a magyarlakta Muravidék és Stájerország határán található tökömnyi szlovén település. Ötezres városka a Mura-folyó partján, központjában egy melegvizes fürdővel, és termálhotellel. Igazából egyetlen nevezetessége a három piros szívvel fémjelzett palackozott ásványvíz, mely a Radenska Marathon védjegye is egyben. Maga a termálhotel, és az előtte húzódó parkoló lett a maratoni start színhelye, sátrak, bódék tucatjai vártak itt minket is. A rajtszám átvétele egyszerűen ment, a befutócsomag tartalmas, igényes volt: kétféle víz, egy palack dezodorpalackos vízpermet (életemben először láttam ilyet), csoki, prospektusok, és egy technikai-szerű trikó. A 26 € nevezési díjhoz tökéletesen passzolt. Hét óra felé elfoglaltuk a Banovciban búkingolt szállásunkat, és elmentünk egy kis kalóriát túrni a helyi pizzériába.
A versenyre hatan érkeztünk, négyen futottunk is. Vona Saci és férje, Birkás Csabi a huszonegyest célozta meg, Edus, a feleségem pedig a 10,5 km-t. A két gyönyörű gyermekem, Ráhel és Márk fotózni jöttek. Én a maratonra gyúrtam, idén másodszor. Rengeteg edzés állt mögöttem, hiszen a március 21-i Balatonfüredi Maratonra 68 nappal, majd a május 16-i Radenska Marathonra további 41 edzésnappal készültem fel. Idén több, mint 1700 kilométert futottam, december elseje óta 2000-t, az említett ízületi gebaszok ellenére. Tehát nem az volt a kérdés, hogy lefutom-e, hanem, hogy milyen tempóban. És most jöjjön a beszámoló. Csak a saját futásomról írok, a többiekén nem voltam jelen. Innentől kezdve nem vigyázok a nyelvezetre, irodalmi szövegre ne számíts.
Hatkor keltünk, egy szörnyűséges, fetrengős-ágynyikorgós éjszaka után. Futóalsó fel, Nike háromnegyedes futógatya rá, testhez feszülő Nike Combat felső felülre, hogy a verseny végére ne essen le a mellbimbóm, mint egy elszáradt tulipánszirom. Rajtszám a pólóra, chip a cipőfűzőre, Asics Gel Nimbus 15 befűzve, szemüvegstop a szemüvegszárra, kék sapka a búrámra. Ekkorra a hajnal hasadt. Szigorú tekintet, nyolc hasmenés – ilyenkor inkább riadt tekintet, egy szelet Snickers, fél üveg víz, tíz alkalmas húgyozás-bérlet kiváltása, majd indulás Radencibe.
A város szélén – pesszimista módon – megálltunk, de óriási szerencsénk volt, hiszen a parkolást biztosító szigorúan titkos, eszméletlenül fontos személy maga Zsákos Frodó volt. Miután két perces szarakodást követően leparkoltam a kisbusszal, a vezetőoldalhoz somfordált, majd áthatóan vizenyőskék frodószemeivel integetett, hogy tekerjem le az ablakot, mert nem tetszik neki a parkolás szöge. Így tettem, hiszen ki ne akart volna egy hírességgel pacsizni. Ekkor megkérdezte, hogy: Inglis ór Dajcs? Erre azt mondtuk: – Dajcs! Erre Ő elszomorodott. Erre mi azt mondtuk: – Okéj, inglis! Erre Ő még szomorúbb lett, ezért a szívemben növő szánakozás miatt feltekertem az ablakot, és nem követtem tovább a az umpalumpa szláv nyelvjárást, ami elhagyta Zsákos Frodó szájpadlását. Tudom, köcsögök vagyunk, hiszen felajánlhattuk volna még a magyar, urdu, szingaléz, észak-mandarin, tamil és szuahéli nyelveket, hiszen ezeket mi sem beszéljük, azaz ebben az esetben egyikünk sem beszélt volna semmilyen közös nyelvet, de nem tettük. Helyette elbúcsúztunk magyarul, és elindultunk a központ irányába.
A versenyközpont maga a SPA Hotel volt, így tükrös budiban, úri módon intézhettem további hat vizelésemet. Mindenütt tumultus és fejetlenség, a színpadon vitézkedő szpíker a nemzetközi maraton ellenére kizárólag szlovénül adta az instrukciókat. Hál’Isten – iskolázottságunknak, és tapasztalatainknak köszönhetően – felismertük a rajt – és célkaput, és kilövés előtt, időben beálltunk a tömegbe. Szlovén himnusz, asszem, lelkesítő duma, asszem, hendikep-bringások indítása, asszem, majd visszaszámlálás szlovénul, asszem. Start (ez nem szlovén szó, asszem).
Az első kilométer arról szólt, hogy ne tiporjam le az előttem levőt, engem se tiporjon le senki, mégis haladjak előre valahogy. A maratonistákat és feleseket együtt lőtték ki, emiatt az erőbeosztós hosszúfutók kioldalogtak az úttest szélére, és ott igyekeztek tartani a tempót. A félmaratonosok beindultak, mint a gép, nem győzték egymást kerülgetni, néhány hülye még be is szólogatott egymásnak.
A tervem az volt, hogy az első húsz kilométeren 4:45-ös tempót tartok, és a tizedik kilométer után elkezdek frissíteni. Volt nálam három darab Isostar energiazselé, és két fiola kálcimuszk, a többi cuccot a frissítőpontokon igyekeztem magamba emelni. Óriási meglepetésemre az első három frissítőponton csak víz volt, meg valami gyümölcsféle, így áldottam Istent, meg magamat, hogy betáraztam cukros dzsuvákat.
Az ötödik kilométerig pokolian fájt a bal belső térdem, és a talpam, majd szép lassan elcsendesedett, mint Jack a Titanicban. Ekkorra a légzésem is beállt, pulzusom csökkent, és Csendlakon (ez volt az első falu, persze szlovénül) már a 4:45-öket sikerült tolni. Az ezt követő tíz kilométer méla unalomban telt. Sehol egy dobos, zenekar, sehol egy olyan futó, aminek pávatoll lóg ki a seggéből, sehol egy bíztató szó vagy valami motivációs tényező. Csak a lihegés, testszag, lábdobogás, rotyogó szellentés, GPS-es órapittyegések. A 16. kilométernél úgy döntöttem elszopizom a kis zselécskémet, és kortyintok valami löttyöt a frissítőponton, mielőtt beérnék a versenyközpontba. Ekkor éreztem először, hogy valami nem kóser a gyomrom környékén. Kicsit kurblizott is, ezért a víz kifejezetten rosszul esett neki.
A második kör előtt különválasztódott a félmaraton és maraton. Azért nem azt írom, hogy különválasztották őket, mert nem volt ott senki, csak a környezetben bújkáló Jézus és a futók. Keresztbe kasul forogtak a maratonisták, hogy a belülről érkező felesek el ne gázolják őket, akik a cél felé hasítottak. Mindegy, jöhetett a második kör. Fordultam.
A 22. kilométernél hosszabban frissítettem, de ekkorra már beérett a bennem lakó ördögfajzat is. Gyomrom ide-oda csapkodott, a belém költözött hasmas lefelé tekergőzve igyekezett kikandikálni a rohanó világba. A huszonharmadik kilométeren sikerült elterelni a gondolataimat, így gyorsultam egy picit. A 31. kilcsiig megnyugtató csendben haladtam a cél felé, és ekkor elkövettem a legnagyobb hibát. A soron következő frissítőponton magamhoz ragadtam egy hámozatlan banánszeletet, és megpucolva leküldtem az egészet. Ezután rápattintottam egy energiazselét, és egy kis pohárka vizet. Arcomon széles mosollyal konstatáltam, hogy minden rendben, nem fáj semmi, éhes sem vagyok, fasza az Élet, a Világegyetem, meg minden. A harmincötödik kilométerig tartott ez a hirtelen kialakult elégedettség… A harmincötödikig.
Futottatok már tűhegynyire húzott záróizommal, miközben olyan nyomás nehezedik az ánusz minden négyzetmiliméterére, mintha hidegfront érkezett volna? Futottatok már úgy, hogy a környéken egyetlen fa, egyetlen bokor sincs, és az utat szegélyező búzatábla is csak negyven centi magas. Nos, én öt kilométeren keresztül tartottam a frontot, persze nem 100%-osan, de ezt nem részletezem. Ekkor tűnt fel ugyanis, hogy egyetlen mobilbudi sincs kihelyezve az utak mentén. Azaz ha „betojsz“ valahol harmincnál, akkor azt a célig lábon kell kihordanod, mint valami influenzát. A tempóm úgy esett vissza, mint a veszedelem: a végén csupa 5 perc körülit futottam, DE…. DE…. Futottam! A gyűrűsizmot folyamatosan rendre kellett utasítanom, mert szegény folyamatosan ki akarta adagolni azt, ami bennem lakott. Radencibe érve javult az állapotom, de alig vártam, hogy befussak (félre ne olvasd!!!) a célzónába. Ekkor csodálkoztam rá harmadszor-negyedszer is a mozgó világra. A 41. kilométerig nagyjából száz méter csúszást jelzett a GPS-em. A 42. Kilométert jelző tábla pedig egyszerűen nem akart feltűnni a horizonton. Feszülten vártam, és sprinteltem, mint a gép, ennek ellenére egy 4:57-es negyvenkettedik kilométert sikerült futnom. 42,45-nél azután megpillantottam a jelzést, de ezzel a bakival biztossá vált, hogy a „jó“ eredmény tovaúszik. A végeredmény ettől függetlenül örömmel tölt el, hiszen a 42, 65 km-en 3:24:11 nem a leggyengébb, és főleg nem a várt idő. Ha pedig a GPS által rögzített eredménynek hiszek – és ez a pontos – akkor 42,2 km-en 3:22:01 lett a vége. Slussz.
A futás mindanyiunknak jól sikerült. Kiderült, hogy a 10 kilométerre regisztrált tömeget valami erdei ösvényen mozgatták, így Edus kocogott egy nagy szlovéneset. Kiderült az is, hogy Birkás Csabi 1:38-as félmaratont, Saci pedig élete rekordját futotta huszonegy kilcsi: 2:04:55. A versenyt követően öregesen visszasántikáltunk a kisbuszhoz, majd további szép, és sörgazdag estét töltöttünk el Banovciban. A cikk végén szokásomnak megfelelően végkonklúziót is írok. Íme, hát…
- A verseny ára okés: a 26€-t megérte a játék.
- A rajtcsomag tartalma megfelelt magas igényeinknek.
- A versenyközpont igényes, és szép volt.
- A verseny szpíkere talányosan beszélt.
- A verseny honlapja nehezen működött.
- A pálya hosszabb volt. Ez a legsúlyosabb hiba.
- A frissítőállomásokon nem volt megfelelő ellátás: a kockacukor nem szőlőcukor, a retkes kézzel felvágott héjas mandarint nem volt kedvem megkajálni, a héjas banán balesetveszélyes, é snem higiénikus, meg mi a fenének.
- A pályán nem volt mobilvécé. Ez pedig „szar“ ügy.
- A pálya dög-dög-dög-dög unalmas.
- A hangulat nagyjából a nulla és a nullaegészöt között értékelhető.
- A befutóérem üvegből van, és totál jellegtelen. Se dátum, se semmi.
- A honlapról nem húzható le fotó, nincs befutókép etc, etc.
- A szállás rendben volt.
- A csapatunk nagyon rendben volt! Ez a legnagyobb erény!
