A kutya ugat, a kígyó csúszik, a madár repül, én meg futok! Ezzel a mélyfilozófiai gondolattal fejemben léptem be 2014 augusztusában a Honvéd Kórház orvosi rendelőjébe. Az orvoscsávó megvizsgált, megrángatta az ízületeimet, befektetett a röntgensugarak közé, aztán közölte a diagnózist. Tulajdonképpen csak kicsit változott az agyamba ékelődött belépőmondat – kábé így: – A kutya ugat, a kígyó csúszik, a madár repül, kivétel…
Kezdődik a versenyidőszak. Mindenütt futók gyúrnak az őszi versenyekre. Sokan kora tavasszal beneveznek az áhított eseményre, még többen vannak, akik az utolsó pillanatokban klikkelnek az „online nevezés“ gombra. Ilyenkor ugyan kétszer annyiba kerül a „liebling“, de tojni bele, szóljon a zene. Nehogy félreértsetek, én is utolsó pillanatos faszi vagyok, inkább fizetek négy ropival többet egy tizenezres maratonért, mintsem hatezret bebukjak…
Miközben autókáztunk a szlovén határon túl, és a rádióból umpalumpa nyelven énekelt Jaroslav Mittoménki, arra gondoltam, hogy ilyen erős még sosem voltam bevetés előtt. A gerincem oké, a seggem „bredpittes“, a tüdőm matracpumpa, a szívem elefántbikányi, az arcom kicsi, az agyam szokásosan briliáns. Most rímben folytatom a „fekete részt“: “Ám elvesztettem egyetlen kincsem, mivel se csípőm, se lábam nincsen”. (ismeretlen, de…