Elöljáróban: tegnap (2015. október 17-én) sógorom, Szabó Csaba leutazott Velencére, élete első hatórás versenyére, futott egy kiadósat, és nemes egyszerűséggel első helyezettként távozott a színhelyről. Erre persze bárki mondhatja, hogy „van ilyen boniem“. Én viszont nem mondhatok ehhez hasonlót. Hiszen Csabi a sógorom, és húsz évvel ezelőtt velem futott először. Nem félmaratont, nem is egy tizest, csak úgy. Csak úgy futottunk egyet. Mátrafüredről Gyöngyösig és vissza.…
Néhány viccesnek tűnő hiba bármikor, bármilyen verseny előtt, de akár a versenyen is becsúszhat. Szétnyílhatnak pólódhoz dörgölőző cickóid, mint a tavaszi bazsarózsák. Rádtörhet, és bokorba ránthat a beleidben ébredező kiéhezett velociraptor. Van olyan alsógatya, ami futás közben szép lassan megduplázza a herezacskód számát vagy simán felnégyeli a golyóidat. Van egy haver-csajszi futótársam, akinek a verseny végére csaknem lemetélte a melleit…
Néhányszor már leírtam, hogy írásaim nem népmesei faragványok, és messze állnak a népies szájköltészettől is. Valóságos élményeken alapuló tapasztalatok mind. Eddig két bejegyzésnyi anyagot osztottam meg veletek a „hibák, amik taccsra vágnak “ altopikban, most pedig egy vadiújjal fejelem meg, hogy ne unatkozzatok. Nem is csépelem tovább a szót, hanem belevágok. (A nikoflekszes történet előtt előrebocsátom, hogy tisztában vagyok az…
Az augusztusi ultra éjszakáján megfogadtam, hogy a versenyt követő hónapban egyetlen centimétert sem teszek meg futva. Még fejben sem. Futás közben, kábé hajnali három körül ugyanis leszállt hozzám valami „istenküldötte köcsög angyal“, és addig piszkálta a lábaimat, míg sikerült teljesen összegubancolni őket. Úgy futottam hajnali hatig, mint egy frissen kasztrált eunuch. Kicsit túljátszotta a szerepét, és angyalsága ellenére akkora középső…
Ez egy igazi blogbejegyzés lesz. Nincs igazi vége. Nagyjából egy örömkiáltás-féle. Feszültségoldás. Mint, amikor hosszú idő után átveheted az új autódat. Mint, amikor kilenc hónapot követően megszületik a gyereked, és egész jól néz ki. Mint, amikor futóverseny előtt időben sorra kerülsz a mobilvécén. (Csak, hogy kössem ebet a karóhoz, bejegyzést a futáshoz…) Ma, kora délután megérkezett a csomagküldő szolgálat és…
Kezdődik a versenyidőszak. Mindenütt futók gyúrnak az őszi versenyekre. Sokan kora tavasszal beneveznek az áhított eseményre, még többen vannak, akik az utolsó pillanatokban klikkelnek az „online nevezés“ gombra. Ilyenkor ugyan kétszer annyiba kerül a „liebling“, de tojni bele, szóljon a zene. Nehogy félreértsetek, én is utolsó pillanatos faszi vagyok, inkább fizetek négy ropival többet egy tizenezres maratonért, mintsem hatezret bebukjak…
Késő este van. Hold uralja az égboltot. Te épp térdedre hajolva a cipődet fűzöd. A fejlámpa, tapadós gatya, futóruha már rajtad van, tulajdonképpen indulásra készen állsz. Futni indulsz az éjszakába, mert két műszakban dolgozol, tahó volt a főnököd, és szétrobban az agyad, elhagyott a csajod vagy a faszid (vagy mindkettő) és párás a szemed, kicsi gyerekeid vannak, és ekkor vált…
Rövid verzió: elmentem, hat órán keresztül futottam, hazajöttem, aludtam, most pedig írok egy versenybeszámolót. Tulajdonképpen sommás befejezése is lehetne életem egyik legkeservesebb versenyének, azonban egyáltalán nem fedné a valóságot. Kimaradnának a kerekesszékes sportolók, a látássérült ultrafutók, a legyalult mellkasbőr, a versenysör, a „mikorleszmárvége“, „deteleatökömazegésszel“, és a „mostadomfel“ gondolatok randomszerű bevillanásai, a sötétség, a depresszió, a hét és feles kilométerek, a toi-toi…
Aki azt mondja Szlovéniára, hogy semmi különös, az még nem járt ott. Egy kis vákumcsomagolt Paradicsom. Apró, viszont vannak magashegységei, barlangjai, tavai, tengerpartja, és persze olyan sörei, amelyek még szebbé teszik a vákumországot. Két nappal a Szufla-ultra után indultunk Szlovéniába – kedd reggel. Négyen, azaz a családdal. Kicsit kalcium – és magnéziumhiányos állapotban voltam, főleg augusztus 2-án, a futóversenyt követő…