Az augusztusi ultra éjszakáján megfogadtam, hogy a versenyt követő hónapban egyetlen centimétert sem teszek meg futva. Még fejben sem. Futás közben, kábé hajnali három körül ugyanis leszállt hozzám valami „istenküldötte köcsög angyal“, és addig piszkálta a lábaimat, míg sikerült teljesen összegubancolni őket. Úgy futottam hajnali hatig, mint egy frissen kasztrált eunuch. Kicsit túljátszotta a szerepét, és angyalsága ellenére akkora középső ujjat mutatott nekem, amekkorát főnöke, a Magasságos sem tudott volna az orrom alá tolni. A sikeres célbaérkezést követő lazítás során helyesbítettem az előirányzott nulla méteren. Elmebeteg módon úgy döntöttem akkor, és ott – lihegve, a tököm hegyéig görcsben állva, gerincvelőig frusztrált állapotban, a köcsög angyal ujjaival a fejem felett, hogy elindulok az októberi OptiVita hatórás versenyszámán. Nem volt ez kis változtatás, viszont elég nagyra sikeredett … Ahogy gyurcsányfecó mondaná öszödi ‚sztájl-szólásban‘: – Gabikám! Nem kicsit vagy elkúrt hülye, de nagyon. Azóta eltelt egy és fél hónap … Azótaegy százast sem futottam. Azóta három tálca heinekennel, és több tucat kárlszberggel tartottam szinten az elmémet, és az oldalamon ücsörgő hájas tartalék-tápanyagot. Azóta két fólia aldis sóletkonzervet, és kereskedelmi mennyiségű bahlsen kekszet toltam be az arcomba, nem beszélve a „rohadék“ oreó kekszről, amit addig zabálok, amíg van. Azóta kétszer reggelizem egy órán belül, viszont utána már csak egyszer kajálok, mégpedig déltől estig.
Most is itt ülök, és azon gondolkodom, hogy az esti két sör mellé nem ciki-e beverni egy adag csülkösbabot fehérkenyérrel, majd rátolni még két deci villányi vöröset. Összevisszaságomat egyetlen dologgal magyarázhatom. Nagyjából három hónapja szopat gyúlékony térdem, és a bal combcsont seggembe fúródó szárrésze. Két hete nem futottam egy kiadósat, pedig az optivitán béna-béla legények nem indulnak, és ott még a csajoknak is feromonoktól duzzadó tökeik vannak. Kéne edzeni, de nem megy. Mindenem fáj, ezért a gyógyszer mellett sok mindenhez hozzányúltam. Például olvasgatok a mezítlábas futásról, és a minimálcipőkről. Még ilyet!
Rövid leszek és velőtlen. Sokáig azt hittem, hogy sérthetetlen vagyok. Éveken át futottam havi négyszáz felett, és maximum izomlázacskák keletkeztek néhanapján. Azután kiderült, hogy csak különös szépségem, és magas intelligenciahányadosom tartós, de az ízületeim nem annyira. Irigylem azokat a futókat, akiken ha átmegy a kombájn, akkor is úgy futnak tovább, mintha mi sem történt volna. Irigylem azokat is, akik a legkisebb sérüléseiket is megbeszélik kezelőorvosukkal, gyógyszerészükkel, papjukkal, rabbijukkal. Én nem vagyok ilyen. Még akkor sem megyek dokihoz, ha tőből leszakad a combom, és csak egy bőrdarab köti a testemhez. Dokimentes mindenféle más alternatívát keresek, ahogy most is. A Feldene-kapszula sokat segített, mert lehúzta a gyulladást a térdízületről. Kiváló futótársam, Pécsi Andi betanított az SMR-hengerhasználatára, így jobb híján vele (mármint a hengerrel) szexelek délutánonként. Óvatos tíz kilométereket is bevállalok néhanapján, hogy lelkiismeretemet megnyugtatva esténként magamhoz vehessek egy isteni sztaropráment. Jó úton haladok az újrakezdés startpontja felé. Talán egy térdkímélő futóstílus, és egy párnázottabb minimálcipő eljuttatna a kívánt nyugalomig. Talán.
Prológus
A mezítlábas futás számomra roppant idegen stílus. Ez azt jelenti, hogy sosem fogok cipő nélkül kocogni az etyeki szőlőkben, és a műutakon sem akarok mezítláb tapicskolni. Egyszerűen a futás technikai része érdekel, és ezért képes vagyok arra is, hogy betanuljak egy új mozdulatsort. Az internet telis-tele van témába vágó érdekes bejegyzésekkel, illetve irdatlan marhaságokkal. Ezért most tőletek, futóktól kérdezem: mi a véleményetek? Mik a tapasztalataitok?
