Ez egy igazi blogbejegyzés lesz. Nincs igazi vége. Nagyjából egy örömkiáltás-féle. Feszültségoldás. Mint, amikor hosszú idő után átveheted az új autódat. Mint, amikor kilenc hónapot követően megszületik a gyereked, és egész jól néz ki. Mint, amikor futóverseny előtt időben sorra kerülsz a mobilvécén. (Csak, hogy kössem ebet a karóhoz, bejegyzést a futáshoz…)
Ma, kora délután megérkezett a csomagküldő szolgálat és nagyobbacska kartondobozt hozott. Az egyik kolléganőm vette át. Mielőtt átadta volna, vigyorogva mondta, hogy szerinte tök üres a doboz. Erről az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban a jeruzsálemi óvárosi piacon konzervdobozolt keleti levegőt árusító palesztín kufárok szólították meg a mutteromat, hogy rátolják a portékájukat. Én szívesen vettem volna, ha ráalkuszik – már akkor sem voltam „százasszög“, de az anyukám elhajtotta őket a vérbe. Ma ugyanez a filling zakatolt keresztül rajtam, mikor felemeltem a dobozkát. Persze az is átfutott az agyamon, hogy a bent dekkoló áru tömege nincs pariban a 16 525 súlyos magyar pénzegységgel. Ugyanis SMR hengert vásároltam. De miért is? Mikor még azt sem tudom, hogy „azmiaz“? Most itt fekszik a nappali szőnyegén, és engem figyel. Még mindig félmosollyal az arcomon ingatom a fejem, mikor ránézek e bejegyzés írása közben. Hát hülye vagy, Gabikám? Mire költöd a családi vagyont?
Idén, februárban voltam utoljára orvosnál. Akkor nyitottam rá az ajtót, mikor a mellhártyámat elkezdtem szájon át megszülni. Azt mondta, hogy „akit hülyegyerekként hoztak világra, az sanszos, hogy még hülyébben patkol el“. Tulajdonképpen igaza volt, hiszen egy három hete tartó alsó légúti fertőzéssel futottam nap, mint nap kereskedelmi mennyiségeket.
Tavaly, júliusban is voltam dokinál. Akkor nyitottam rá az ajtót, mikor már nem tudtam járni, és azon elmélkedtem, hogy legféltettebb szervemet, a „szerszámot“ (picit nagyképű kifejezés ez a valósághoz képest) is bevetem ahhoz, hogy a-ból b-be jussak. A Honvéd-kórház röntgenorvosa elkészítette a felvételeket, majd közölte, hogy súlyos, baloldali diszpláziám van. Na, na! Tudom, most min röhögsz! Kimondom! Igen, jól gondolod! Mint egy gyári hibás angol bulldognak. Azt is közölte, hogy genetikus, és azt is, hogy a futásnak lőttek.
Az eset előtt négy évvel voltam utoljára dokinál. Akkor egy prosztatavizsgálat során tettek bennem rövidke barlangtúrát, melynek élményvilágát azóta sem tudtam teljes mértékben feldolgozni. Erről most nem írok, csak, ha igény lesz rá … J
De hogy is jutottunk el a hengertől a prosztatáig?
Az utóbbi négy évben ritkábban jutottam el orvoshoz, mint egy borneói orangután a kétismeretlenes egyenlet megoldásához. Oka roppant egyszerű. Félek tőlük is, meg a tanácsaiktól is. Az egyik közli, hogy diszpláziás vagyok, és soha többet nem futhatok, a másik pedig betolakodik a hátsó kapun, majd közli, hogy valószínűleg prosztatarákom van, húzzak el MRI-re, de előtte béküljek még ki haragosaimmal.
Az augusztusi két ultraversenyt követően új problémával kellett szembenéznem. Most a bal térdem szólt be, de nagyon. Hosszú, küzdelmes önviaskodást követően felhívtam szakedző futótársamat, Pécsi Andit, hogy adjon tanácsot. Olyat, amiből hiányzik az „orvos, műtét, prosztata-vizsgálat, hólyagtükrözés, és gyulladáscsökkentő“ kifejezés. Andi pedig megjutalmazott egy mozaikszóval: SMR.
Hogy mi az az SMR? Nagyon-nagyon őszinte leszek: halványlila fingom sincs. Ugyan elolvastam néhány – dilettáns, ajánlgatós, „profi vagyok és már régóta használom, tuti jó“ cikket arról, hogy mire oké, valamint az internetes rendelést is átpörgettem az „árgépen“, de a hogyannál és mikéntnél leragadtam.
Prológus
Vasárnap Pécsi Andi betanítja, hogyan kell használni az SMR-hengert, hiszen egyelőre még csak karúszóként próbáltam ki. Ha okosabb leszek, megírom. Célom, hogy legalább olyan hajlékony és laza legyek, mint a bejegyzés elejére pattintott csajszi. Természetesen szívesen veszem, ha Te is adsz néhány jó ötletet itt a weblapon!
