Elöljáróban: tegnap (2015. október 17-én) sógorom, Szabó Csaba leutazott Velencére, élete első hatórás versenyére, futott egy kiadósat, és nemes egyszerűséggel első helyezettként távozott a színhelyről. Erre persze bárki mondhatja, hogy „van ilyen boniem“. Én viszont nem mondhatok ehhez hasonlót. Hiszen Csabi a sógorom, és húsz évvel ezelőtt velem futott először. Nem félmaratont, nem is egy tizest, csak úgy. Csak úgy futottunk egyet. Mátrafüredről Gyöngyösig és vissza.
Előre szólok, hogy ez az írás – a többivel szemben – egy kicsit szentimentális lesz, hiszen Szabó Csabit ismerem, és azon kevesek közé tartozik, akit maximálisan elfogadok, szeretek és tisztelek. Nem azért, mert a sógorom. Nem azért, mert velem futott először. Nem azért, mert megnyerte a versenyt. Egyszerűen csak azért, mert tudom, hogy mennyire tiszta egyéniség. A bejegyzés végén szó esik a versenyről is, de inkább anekdotázgatok.
A tegnapi futóversenyre közösen neveztünk be. Számomra ez lett volna a második időmért „hatórás“, Csabinak az első. A sors azonban úgy hozta, hogy Csaba egyedül állt rajtvonalhoz …
Szabó Csaba, gitárművész és gitártanár. A legjobb fajtából való. Ugyanis szorgalmas, kitartó, és megszállott. Pont ugyanez a három alaptulajdonság szükséges a hosszúfutáshoz is. Harminckilenc évesen, két kisgyerekkel és egy énekművész feleséggel a háta mögött nap, mint nap nekiveselkedik az életnek és a futásnak. Szorgalmasan, kitartóan és megszállottan rója a kilométereket, miközben fejben a fellépő-műveket gyakorolja.
Meséltem már, Csabi miként kezdte a futást? Ha igen, ugord át az alábbi bekezdést!
Még 2000 előtt – tehát nagyjából húsz éve – egy alkalommal üdülni mentünk a Mátrába. Mátrafüreden béreltünk házikót. Edus (a feleségem) és én, szokásainkhoz híven vittünk magunkkal futócipőt, hogy toljunk napi néhány kilométert. Az egyik délutáni futásunkhoz Csabi is csatlakozott, viszont nem volt más cucca, mint egy kínai szandál, rövidgatyó, póló. Persze igyekeztünk lebeszélni, óriási lózungokba kezdtünk egészséges lábbeliről, meg lélegző pólóról, de Csabi kitartóan jönni akart. Legyintettünk, és elindultunk. Mátrafüred és Gyöngyös között retúrban hat kilométernyi távolság húzódik. Csabi ezt fél óra alatt teljesítette iszonyatos minőségű szandijában, és mosolyogva várt be minket az utolsó kétszáz méter előtt. Azt mondta, hogy tetszik neki a “futásdolog”, és csatlakozna máskor is.
Meséltem már, hogy Csabi etyeki gyerekeknek is tartott gitárórákat? Ha igen, akkor ugord át ezt a részt!
Csabi gitárművész, és ebből nem gazdagodott meg. Csabi gitártanár, sima közalkalmazott. Na, ebből sem lett iparmágnás. Viszont mindenütt azt a lehetőséget kereste, miként tud normális családi kasszát fenntartani. Ha muszáj volt, túlórákkal (akkor még kifizették…) Ha kellett, etyeki gitárórák megtartásával. Nos, Csabi futókarrierje ekkor kezdődött el igazán. Ha hiszed, ha nem, Csabi két gitáróráért a második kerületből kiszaladt Etyekre. Ez kereken huszonhat kilcsi. A foglalkozásokat követően visszabuszozott vagy futva tette meg a az utat a Csalogány utcába. Egy szakadozó kínai szandálban. Egy nejlonzacskóval a kezében, melyben másfél liter víz, személyes okmányok, meg egy kilós kulcscsomó lapult. Hajnalban, a keskeny, harmadrangú, életveszélyes utak mentén, a százas út mellett, ködben, párában, esőben, szélben, télen, és nyáron. Egy-egy gitáróráért kétezer forintot kapott, így a sportérték mellett haszna is volt a futásnak. Nagyjából két évig ingázott Etyek és Budapest között.
Meséltem már, hogy Csabi mit művelt a 2012-es budapesti maraton után? Ha igen, tekerj a következő bekezdésre!
Csabinak a második, nekem az első negyvenkettesem volt ez az ominózus 2012-es. Keményen készültünk rá, néha együtt is futottunk. Sőt, ezen a nyáron – mármint tizenkettőben – Csabival futottam életem első maratoni távját. Na, mindegy. A versenyt követően teljesen kidőltem. 3:25-ös eredményemmel elégedett voltam, de totál kikészültem a végére. Csaba 3 óra hét perccel abszolválta második időmért marcsiját, tehát mire én beértem, ő pont megszáradt. Kértem, hogy maradjon velünk, és készítsünk egy közös fotót a csapat többi, később beérkező tagjával az utókor számára. Csabi megrázta a fejét, kezet fogott, és közölte, hogy időre haza kell érnie, mert délután a feleségének, Györgyinek fellépése lesz, és Ő pesztrálja a gyerekeit. Azzal sarkon fordult, és a Hősök teréről hazaevezett a második kerületbe. Futva. Negyvenkét kilométert követően, egy alig több, mint három órás maratonnal a lábaiban. Nejlonzacsival a hóna alatt.
Meséltem már, hogy Csabi „őrült“? Ha igen, akkor tekerj a következő bekezdésre!
Csabi bármikor, bárhol, bármilyen időben kapható egy „kis“ futásra. Ez az eset idén történt. Számomra elképesztő, egyébként egy kicsit vicces is. Viszont annyira emberi, annyira „Csabis“, hogy nem akarom kihagyni. Tárgymondatokban, hogy ne csépeljem a szót.
Szigetmosnostori hatórás verseny. Hajnali három óra. Három órája futok már. 35 kilométernél járok. Fáj a gyomrom, végig hányinger kísér. Azon gondolkodom, hogy kiállok, hogy feladom. Egyszer csak a semmiből megjelenik Csabi. Szokásos nejlonzacsi a kezében, csapzottan, izzadtan. A jelek arra vallottak, hogy nem autóval érkezett. Mondta, hogy tíz felé indult Budapestről, és árkon, bokron, tizenegyes út mellett futva érkezett Szigetmonostorra. Csak azért, hogy ott legyen az én futásomon. Mondanom sem kell, hogy Csabi nem engedett kiállni a versenyből. Fogta magát, és mellém szegődött. Ébren tartott. Beszélt hozzám. Hajnali hatig, a verseny lefújásáig futott mellettem. Aznap hetven kilométert teljesített. Én életem legrosszabb idejével zártam le a versenyt: DE LEZÁRTAM!
Meséltem már Csabi tegnapi – OptiVitás versenyéről? Nem meséltem, tudom.
A versenyt tíz órakor indították. Szabó Csaba amatőrként és első bálozóként állt a rajtvonalon. Jól felkészülten, egységes aggyal, hatvan kilométer feletti tervvel. Viszonylag sok hatórás között (34) vágott neki az öt kilométeres köröknek. Az első három kört 4:30-as, a második három kört 4:40-es, a hatodiktól kilencedik kört pedig 4:55-ös átlaggal futotta le. A maratoni időeredménye 3 óra 17 perc 25 másodperc lett. A következő három körben erősen belassult, és jöttek a bőven öt perc feletti kilométerek. Ekkor kajált, kólázott, citromkarikázott, majd az utolsó körét megint 5 percre húzta be. A 14. körön érte utol az idő, azaz megállították a hatórás mezőnyt. Csaba megnyerte a versenyt: több, mint 68 kilométerrel a dobogó legfelső fokára állhatott. Élete első hatórás versenyén. Régi motorosok, és profik között. 39 évesen.
Epilógus
Aki ismer, pontosan tudja, hogy mindenem a futás. A futó ember látványa roppant jó érzést és mély tiszteletet vált ki belőlem. Ha versenyző, ha hétköznapi futó, akkor is. Korunk nagyjairól én is mindent elolvasok, ahogy szerintem Ti is. Maráz Zsuzsáról, Lubics Szilviáról, Nagy Katalinról, Szőnyi Ferencről, Németh Csabáról, Kropkó Péterről és a többi neves futóról. Inspiráló, motiváló emberek, akik saját példáikon keresztül arra sarkallnak, hogy nap, mint nap megküzdjek saját magammal. Viszont SZABÓ CSABÁBÓLcsak egy van számomra. Ő hús-vér ember, nem kizárólag sportoló. Kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy van értelme a kitartásnak, szorgalomnak, fájdalomnak. Szabó Csabát eddig is nagyon szerettem, de tegnap délután négykor ikonná nőtt a szememben. Példaképpé.
Szabó Csaba számomra több, mint a felsorolt nagyok: Ő a Hétköznapok Hőse, és ráadásul a barátom.
