A vágatlan körömről, a vérben tocsogó cickókról, és a verseny közben rám törő agresszív ördögtámadásról már regéltem. Most újabb két bakit kapok elő a kamrából, melyek egyesével is kibelezhetnek és az út szélére rogyaszthatnak azon a versenyen, melynek startvonalán ott topogsz, kigyúrva, leszálkásodva, kappanháj-mentesen, tetőtől talpig adrenalinban ázva. Mindegyiket átéltem, volt olyan is melyet több alkalommal. Szóval, hát … , az úgy volt, hogy…
- Alsógatya, mely „kétsávos útra kényszerít“
Félmaratoni verseny. Mindent összekészítettem: gél, bézból sapó, penge futófelső, rajtszámpánt. Úgy néztem ki, mint egy vérprofi futó, egy sportos G.I Joe katona, épp csak az atyaúristent és az anyaszentegyházat nem vettem magamra. Még papírzsebkendő-tartó övtáskám is volt, amibe a szirszarjaimat pakoltam. Budi kipipálva, ital benyelve, dextrózcukorka befalva, húsz centivel a startvonal előtt strázsálva. Visszaszámlálás. Tíznél fejkörzés. Kilencnél cickótapasz markolászás. Nyolcnál szemüvegpánt ellenőrzés. Hétnél megkongattam a hólyag falát, hogy van-e bent valaki. Hattól háromig cipőfűzőnézés, minden kóser-e. Kettőnél gatyafelhúzás. Egynél alsógatya seggen eligazítás. Ugyanebben a pillanatban RÁDÖBBENÉS AZ ULTRA-MEGA-GIGA BAKIRA. Hajrá!
Futottatok már olyan alsógatyában, bugyiban, ami 95%-ban hasonlóan kemény és csuszamlós polietilénből készült, mint a kerti slag? És olyanban, aminek a széle értelmetlenül pengeéles varráscsíkokkal lett felvértezve? Nos, én ezen a szép napon, e két jó tulajdonságot ötvöző alsógatyeszben kezdtem neki a vágtának. Miért? Mert mindenre gondoltam, de az alsógatyeszról megfeledkeztem. A harmadik kilométernél kezdtem izzadni. A negyediknél átázott a gatya széle, az ötödiknél a közepe, és a „farfertály“. A hatodiknál kezdtem felfelé huzogatni a tocsogó rongyot, aminek az lett a vége, hogy az ázott varrat lassú módszerességgel elkezdte leválasztani combjaimat a testemről. A nyolcadik kilcsinél páni kasztrációs félelem lett úrrá rajtam. Ezt most nem fejtegetem, de lényeg a lényeg: amennyire csak lehetett lehúztam magamról az alsót. A tizenegyedik kilcsinél a nedvesen lengedező alsógatya további manőverekbe kezdett, teljesen felzabálta a combom belső oldalát. Emiatt lassan, észrevétlenül egyre nagyobb terpeszben kezdtem futni. Úgy nézhettem ki szemből, mint a tóparton vizet szürcsölő zsiráfbika. A verseny már nem érdekelt, csak két gondolat mozgott a fejemben: ezt hogy élem túl, és otthon milyen élményt nyújt majd a verseny utáni zuhanyzás. A tizenharmadik kilométernél leálltam, nekem addig tartott a félmaraton. A zuhanyzásról nem mesélek, majd csak a halálom előtti pillanatokban, hogy a halál szépnek és könnyűnek tűnjön.
- Hujjujjuj, kipróbálom a legfrankóbb gélt
Persze most azt mondjátok, hogy minden hülye tudja, hogy új dolgot nem próbálunk ki versenyen. Se új cipőben nem futunk, se vadiúj zoknit nem húzunk, se kipróbálatlan gélt nem folyatunk az arcunkba. Igazatok is van. Én mégis megtettem. Miért? Mert más ízűt használtam előtte, és az bizony hajtott előre, mint nitró a sufnituningos ladát.
A pozsonyi maratonról szóló ódám kicsit ugyan szabadszájú, viszont kevésbé sem visszafogott. Naszóval, tehát Pozsonyban vagyok, a harmincegyedik kilométernél. Háromszáz méterrel előttem lohol a 3:15-ös iramfutó. – Kicsit fáradt vagyok, tolok egy fasza gélt! – mondom magamban, ennél persze sokkal irodalmibb nyelven. Paszta elő, csavarkupak le, undorító anyag be a számba. Szokatlan volt az íze, de megkuksiztam a márkáját, és ismerősnek tűnt. A gyomromban szépen szétterült a gélből kiáramló teljes periódusos rendszer. Egy kilométert sem haladtam előre, mikor félreérthetetlen vegetatív tünetek lettek úrrá rajtam. A gyomrom felfordult, a beleim úgy tekeregtek, mint a megzavart trágyagiliszta a csalidobozban. Páni félelem lett úrrá rajtam, hiszen egy – ötszáz darab tízemeletes épületből álló – lakótelep kellős közepén mosolygott rám a balszerencse. Belassítottam, és riadt szemmel „lehetőséget“ kerestem. A harmincharmadik kilométernél hál’Istennek frissítőasztal várt, és betoltam három pohár vizet, majd lassú kocogással folytattam az utat. Nagyjából tíz percig gombostűfejnyire húzott záróizommal futottam a célpont felé, mire a víz hatására, és persze a Mindenható segítségével megszűntek a problémák. Életem egyik meghatározó élménye marad a pozsonyi maraton utolsó tizenegy kilométere.
