Asszem, bázzeggel (így szoktam álcázni a baszkit) nem kezdünk bejegyzést, de most itt van a helye. Bázzeg! Szeptember első vasárnapján részt vettem egy olyan versenyen, ahol csak a helyszín állt versenyzői rendelkezésre, a többi pedig egy gigantikus bázzeg volt. Két kör a Velencei-tó körül? Immáron hetedszer? Szuperprogram, ultrafaszacucc? Gyarló ostobasággal rádobtam egy nevezést. Nem! Kettőt! Mert jótékony csávó vagyok. Befizettem…
Egész délután powerpointot gyártottam, egyetlen dián szarakodtam vagy három órát. Régi családi fotókat szkenneltem, és exportáltam, ami teljesen lezsibbasztott. Amikor már az összes tököm tele volt vele felálltam a gép mellől, és beöltöztem a “talpigsztreccs” buziruhámba. Készítettem egy hét dekás izolöttyöt, leragasztottam a csöcseimet, a gatyámba csavartam egy fél tekercs budipapírt, letoltam két deci izo-magnézium italt, és kiautóztam a botpusztai…
Ma nagyon későn sikerült elindulni a hétkezdő-hosszú edzésre. Egész nap kiba meleg volt, ráadásul rohadt fáradt is voltam a munkahelyi semmittevéstől. Az első tíz kilométert 5:15-re terveztem, hogy sikerüljön gondolkodni, egy kicsit feldolgozni az eseményeket. Nem is feldolgozni, mint inkább a kurva nagy szarból kurva szép várat varázsolni. Így hát, gondolkodtam, miközben a gesztenyesoron tinglitangliztam. Ritka dolog, hogy az ember…
Hát, (így mondjuk csak a taplók kezdenek mondatot, de most ez az utolsó poszt, elfér benne, és egyébként is tapló vagyok…) –na még egyszer nekiugrok a mondatnak: hát, eljutottam a végére. Úgy érzem magam, mint amikor egy kiba fárasztó verseny célvonalán hajtok keresztül, pittyen a chipleolvasó, majd hirtelen óriási belső kuss telepszik rám. Csak állok a nagy semmi közepén, ugyan…
Eddigi bejegyzéseim során ritkán fogtam vissza magam. Előre jelzem, hogy nem ez lesz az az írás, amit Kazinczy-díjra jelölnek majd. Eleresztem a gyeplőt, hadd szaladjanak a lovak. Rövid leszek, velős és őszinte. Ugyanis életem egyik legkeményebb maratonját teljesítettem július huszonháromról huszonnégyre virradó hajnalon. Ezekhez hasonló érzésekkel csak a 2014-es tel-avivi maratonon szembesültem. Ott csak a helyi népet szidtam futás közben,…
Azért villantom most ezt a bejegyzést, mert a tegnapi futóeseményen felmerült az a kérdés, hogy mi a szentséges répát lehet írni egy közönséges futásról, egy „közösségi edzésről“. Hát, asszem, egy közönséges futásról semmit, ellenben a Runcard közösségi futásán szerzett élményeket, a sötétség leple alatt előtüremkedő emlékeimet szívesen megosztom veletek a szokásos, megszokott, legálisdrogos stílusban. Az eseményt Soós Péter, RunCard-fater hozta létre,…
– Ha beledöglök, akkor is lefutom! Ezt a mondatot reggel hatkor, közvetlenül ébredést követően mondtam ki, miközben arra gondoltam, hogy néha saját magát is átcseszi az ember. Ugyan mire föl jelentek ki ilyet? 21 kilométer giga-táv egy ilyen kripli manusznak, mint én vagyok. Ráadásul komoly emelkedőket tartalmaz a Klimno, és Omisalj közötti útvonal, pluszban olyan meleg van már reggel, hogy…
Hát, hogy is kezdjem a történetet. Rendben, az “előjátéknál”. Ehhez érdemes tudnotok, hogy van egy község a székes főváros közvetlen közelében, melynek közepén áll egy falusi suli (hopp, itt egy szójáték). Ebben a suliban négy pompás külsejű hímivarú tanár oktat, akikre statisztikailag fejenként nyolc női ivarú tanárnő jut. A kapcsolatok kiválóak, de mindezidáig kizárólag kávézásig, bizonyítvány-kitöltésig, kockásingezésig jutottunk, a közös izzadás fogalma sehol sem…
Kétnapos családi hétvégén vagyok. Egy badacsonyi apartman teraszán ülök, és a 71-es úttól a bejáratig kanyargó keskeny aszfaltcsíkot bámulom. Mint vadászó macska az egérlyukat. Mint egy tizenéves hülyegyerek a strandon lófráló csajok seggét. Mint egy nemszázas, féleszű, mint egy elmeháborodott, hárshegyi őrült. Azon gondolkodom, hogy mi a francért nem hoztam futócipőt. Talán, mert a hét öt napján azért futottam 110…