– Ha beledöglök, akkor is lefutom!
Ezt a mondatot reggel hatkor, közvetlenül ébredést követően mondtam ki, miközben arra gondoltam, hogy néha saját magát is átcseszi az ember. Ugyan mire föl jelentek ki ilyet? 21 kilométer giga-táv egy ilyen kripli manusznak, mint én vagyok. Ráadásul komoly emelkedőket tartalmaz a Klimno, és Omisalj közötti útvonal, pluszban olyan meleg van már reggel, hogy combjaim tövéről pajszerrel választom le saját bejáratú herezacsimat, nomeg három hónapja valami influenzaféle szopat agyba-főbe. A történet pozitív és negatív elemeket is tartalmaz, de végeredményképpen pozitív vége lesz. Miért is? Mert lefutottam, pedig az utóbbi időben nagyon-nagyon lájtos vagyok.
Edussal, a feleségemmel a Krk-szigeten nyaralunk. Klimno a keleti part tökömnyi települése, száz méteres, tökömnyi partszakasszal, ami akár jó is lehet, csak nézőpont kérdése. Zsúfolt, mint egy pekingi belvárosi busz, viszont a kocsma, élelmiszerbolt, és étterem is szinte egy háztömbben figyel. Ez pedig nagyon rendben van, hiszen a SÖR egy karnyújtásnyira lakik tőlem. A sör pedig – mint tudjuk – egészséges dolog, ráadásul olyan, mint Isten: ha folyamatosan nem is látom, de minden órában gondolok rá.
Fél-hétkor talpig tapadós ruhában flangálok a tökömnyi Klimno üres utcáján, amiből ugyancsak egy van, és az is tökömnyi. Nagy nehezen begyűjtöm a GPS jelet, és nekivágok az Omisalj felé vezető útnak. A tegnapi eső pára formájában lebeg a levegőben, madarak csicseregnek, de a kabócák még néma csendben várják az első meleg napsugarakat. (Gyerekeknek, tájékozatlan felnőtteknek, és másnaposoknak súgom csendesen, hogy a kabócák nem madarak, nem becézett hülyegyerekek, hanem fejbe rúgott legyekre hasonlító hüvelykujjnyi rovarok, és imádják a meleg, mediterrán helyeket. Ebből a szempontból olyanok, mint a holland túristák.) Naszóval, elindulok Soline felé egy rövid kaptató vár, majd kanyargós, dimbes-dombos. Az első kilométer előtt, a Klimno táblánál már fáj a combtövem, pedig csak 5:20-as tempót diktálok neki. Tőlem jobbra apálytól sáros tengerpart, jobbra a Krk hegyei. Simogató meleg van. A parton kocogva két kilométer múlva elérem Cizici települést. Gondolkodom, ami nálam ritka dolog.
Tavaly december óta nem javul a csípőm. A Tel-Aviv Marathon előtt vicces kis domb nőtt a bal sípcsontom frontális oldalán, és nem tágít onnan, hiába kenegetem. Először Cataflam kúrába kezdtem, de a duzzanat nem lappadt, viszont – allergiás tünetként – szemeim alatt újabbak emelkedtek felszínre. Úgy néztem ki, mint Fenyő Miki egy végigmúlatott balatoni éjszaka után. Simán befértem volna egy – az alkohol látható tüneteit bemutató képsorozat legelrettentőbb diakockájába. Szemránckrémmel próbálkoztam, de ide kereskedelmi mennyiség is kevés lett volna. Szóval, kénytelen voltam abbahagyni a Cataflamot, nehogy alkoholizmussal vádoljanak meg diákjaim. A teljesített havi kilométerek 400 alá süllyedtek. A hosszabb távokon olyan fájdalmakat éltem át, mint Jézus a Via Dolorosán. Ennek ellenére teljesítettem a minimumot: 3:30 alá szorítottam Tel-Avivot.
Cizici után elfogyott a tengerparti ösvény. Kanyargós szerpentin vezet a sziget belső hegyei közé. Az út mentén kőböl rakott kerítések jelölik ki a szélességet. Akár romantikusnak is tűnhet, de két autó csak neccesen fér el ezen az ösvényen, és ha még én is pont ott futkosok, akkor sehogy. Ilyenkor vagy megáll a szembejövő autó vagy nem. Ha nem, akkor részemről középső ujj, orális agresszió, és matricaként feltapadás a kerítésre. Az út elég meredeken emelkedik felfelé, nagyjából négyszer kétszáz méteres 6%-os hegyoldalon haladok Omisalj felé. Az emelkedőket rövid egyenesek szakaszolják emberi léptékűre, így az 5:30-as kilométereket simán abszolválom. Azt nem mondom, hogy nincs tele a tököm, de a bennem lakó paraszt még bírja a szántást. Mindkét csípőm az édesanyámat szidja, én pedig őket, így eme intelligens párbeszédet folytatva haladok a mediterrán erdő övezte szerpentinen. Az ötödik és hatodik kilcsi között kíméletesebb pályát szabott a Magasságos, így van időm elgondolkodni az élet nagy-nagy kérdésein. No nem a kvantumfizikán, és a spinelektronok pályáján, és még csak nem is a genetika törvényszerűségein, hanem csak azon, hogy nekem miért nem sikerül soha kiiktatni a futás közbeni bélmozgást. Ha nem nagyon szeretném körbeírni az eseményt, akkor népies egyszerűséggel csak annyit mondanék: reám gyött a szapora. Szemem tehát riadtan keresi az árnyas-bokrost.
Tel-Aviv után úgy döntöttem, megtolom a márciusi hónapot, azaz figyelmen kívül hagyom a heves fájdalmakat. Nem voltam túl gyors, de nem nagyon érdekelt, hiszen egy cél lebegett előttem: normális módon lefutni az április 6-i CSOB Bratislava Marathont. A tervet igencsak hoztam, hiszen több, mint 500 kilométert futottam, ám a maraton előtti hétvégén beütött a krach. Március 30-án, kora reggel lázasan keltem, taknyom-nyálam egybefolyt. Nem tudom, hogy ez is valami isteni jel – miszerint hagyjam abba a felesleges erőlködést, de egy héttel a maraton előtt inkább négy mázsa erőre lett volna szükségem, mint 4 hektó takonyra. A maraton előtti héten 30 kilométert futottam, és csak a heves köhögés hajtott előre. 5-én este úgy hajtottam álomra fejem, hogy másnap egy kósza lépést sem teszek. Április 6-án 3:22-vel, teljesen simán lenyomtam a pozsonyi negyvenkettőt.
Kétszáz méternyi pánikszerű futás után festői bekötőút vár az út jobb oldalán. Csak néhány kupac kecskebogyó jelzi, hogy nem vagyok egyedül, ráadásul nem vagyok egyedül a problémámmal. Gyomrom kellemetlenül csavarodik ide-oda, így sietősen bevackolom magam egy ezüstfa alá, és megszabadulok a pokoltól. A felszabadulás pillanata érdekes gondolatot ébreszt bennem: tulajdonképpen egyetlen momentum választja el egymástól a jót és rosszat, kellemeset, kellemetlent, feketét, fehéret. Ugyanis a hetedik kilométerig a sátánnal haverkodtam, az ezüstfa alól pedig úgy jöttem ki, hogy istennel pacsiztam. Ezt követően ha nem is táltosként, de fogságból szabadult bányalóként iramlok felfelé az Omisalj felé vezető 16%-os kaptatón. Nem érdekel a tempó, csak a légzésre figyelek. Most valahogy eltörpülnek a problémák. Ezért futok, asszem.
Bratislava után sem volt megállás. A belső hang minduntalan arra kényszerített, hogy folyamatosan az aszfaltszőnyeget bámuljam, és minden nap fussak. Mivel komolyabb verseny nem állt előttem, ezért a sebesség nem számított. Gőzerővel dolgoztunk az Etyek-New York Vesszőfutás szervezésén is, ezért sokkal kevesebb időm jutott a futásra. Április 19-én lekocogtam a Gerecse50 elnevezésű teljesítménytúrát úgy, hogy egyetlen lejtőt sem sikerült normálisan megfutni, mert a combom helyén fagyasztott sertéscsülkök nőttek, és nem mozogtak ütemre. Katasztrófális eredményt produkáltam, ezért ezt nem írom most ide.
Nagyjából a 10. kilométernél érem el a bekötőutat, amely a Krk-híd és a sziget déli peremét köti össze. Mivel Klimno egy tökömnyi falu, ezért viszonylag kevés autó kanyarodik abba az irányba, ahonnan én érkezem. Ide inkább nyugdíjasok utaznak, hogy ne halljanak gyerekhangot. Kisgyerekes szülők jönnek, mert kevés a turista. Biztos érkeznek fiatalok is, de csak szerelmes párocskákat és darabolós gyilkosokat tudok elképzelni. (Mi mindegyik kategóriát kimerítjük.)
A fordulót követően kíméletes dimbes-dombos következik, majd irány a lejtő. A napkorong magasba ível, és megszólalnak a kabócák. Ízületeim tompa fájdalmat sugároznak, de a sípcsont feletti duzzanat egyelőre kussol. A combhajlítókat görcs markolja szorosan.
Nagyjából május elején kezdődött a pánikhangulat. A kevés futás, és gyatra tempó arra ösztökélt, hogy versennyel húzzam fel magam normális szintre. Beneveztem hát a Keszthelyi Kilométerek által szervezett maratoni futamra. A rizikós versenyek közé sorolnám, hiszen június hatodikán akár kánikula is lehet. A délelőtt tíz órai rajt csak növelte ezt a rizikófaktort. Mindegy, gondoltam, tojni bele, szóljon a zene. Regisztráltam, neveztem, tejeltem. A felkészülésre két hetet hagytam, és nem éppen kis lépésekkel haladtam a lenini úton. Május 26-án hétfőn, 28-án és 29-én három huszast toltam, majd pénteken egy villámló tizenhármast. Május 31-én úgy terveztem, hogy az UltraBalatonon még edzek három hosszabb futással, azonban Isten megint középső ujjat mutatott. Május 30-án, szombaton hajnalban arra ébredtem, hogy olyan meleg vagyok, mint Terry Black ifjúkorában. Lángolt a homlokom, izzadtam, mint egy ló, és valaki ráspollyal kaparta a torkom falát. Gyorsan lemondtam az UB szereplést, de a Keszthely Marathonon való szereplés miatt lassabb futásra még vállalkoztam. Vasárnap reggelre rosszabbodott a helyzet, ezért gyógyszerrel kezeltem a problémát. Este úgy döntöttem, hogy faszán vagyok, a láz már sehol, a futás előttem. Mint egy igazi óvodás, mint egy ostoba hülyegyerek, aki a hányás után azt hiszi elmúlt a gyomorinfluenzája. Nekivágtam egy erős harmincasnak.
Nem tudom, hogy a szervezet miért kecsegteti a beteg embert gyógyulással, és miért nem állítja le még idejekorán, hogy „ne hülyéskedj már barátom, feküdj és pofa be!“. Úgy letoltam huszonöt kilométert, mint a sicc, a maradék hatot pedig levezetőként biggyesztettem a táv végére. Egyetlen bibi a magasra türemkedő pulzus volt. Az pedig még nagyobb gebasz, hogy nem is akart lejjebb költözni. Nagyjából 100-at dörömbölt a szívem percenként. Reggelig. Június 2-án úgy keltem, mint egy bunkóval kezelt mammutborjú. A láz, és kézremegés csak hatalmas, pacsmagolt habokként vigyorogtak a torta tetején, de maga a torta volt a leggusztustalanabb ízű érzés. Ugyanis százas maradt a pulzusom. Életem legurvább napja kezdődött, sosem felejtem el. Igazából halálfélelemmel vegyes letargia lett úrrá rajtam. Nos, így vágtam neki a keszthelyi maraton hetének. Isten harmadszor is jelzett, csak most nem szarozott. Ugyanis június hatodikán az elcseszett, futás nélküli hetet, a péntekig tartó lázat, és a lépten-nyomon rámtörő hasmenést 35 fokos kánikulával fejelte meg. Hatalmas égi szemeivel rám tekintett, gigantikus intő ujjaival rám mutatott, és azt mondta: – Na most fuss, te baromarcú! Most fuss, ha mersz! A történet végét nem írom le, csak annyit mondok, a pozsonyi életem hatodik időmért maratonja volt, és nincs hetedik. Június hatodikán győzött a józan ész, és porba tiport az öt hónapja tartó betegség.
Nagyjából a tizenötödik kilométernél bukkan elő a szokásos fájdalom. A maradék hat kilométert nem tudom, hogyan nyomom le, de megcsinálom. A combhajlítók merevgörcsben állnak, és a permanens lefelé futás szétmarcangolja a csípőmet. Egyetlen dolog kárpótol mindenért, mégpedig a mediterrán táj szépsége. A szerpentin mentén molyhos tölgyesek váltakoznak, ezüstfa-erdőkkel, majd hirtelen karsztbokor-fennsík bontja meg az összefüggő árnyasokat. Az erdőkön keresztül vörös talajjal borított turistaösvények vesznek el az emelkedők mögött. Kabócák és madarak énekelnek, én pedig ott futok közöttük, és részese vagyok valami nagyszerű érzésnek, ami mindent elfeledtet, ami rossz, negatív, és fájdalmas. Ezt az érzést az endorfinnak is tulajdoníthatjuk, de azt hiszem, inkább a szabadság váltja ki. A szabadságot pedig a futás.
Megcsinálom, mert meg akarom csinálni. Lefutom, mert le akarom futni. A betegséget legyőzöm, mert le akarom győzni.
1 óra 55 perc szenvedés.
1 óra 55 perc gondolkodás.
1 óra 55 perc küzdelem.
1 óra 55 perc szépség.
1 óra 55 perc után sikerélmény.
1 óra 55 perc LEGÁLIS DROG
