Közvetlenül a covid-karantén után elmentem egy könnyebb kocogásra. A terv az volt, hogy a Boti úton végigpattogok, azután a gesztenyesoron, majd a HáromRózsa elnevezésű patinás objektumsornál – az 1-es út előtt visszafordulok. Ez így egy laza 13-as lett volna. A terv azonban arra jó, hogy a Sors vagy Isten megváltoztassa. A Magasságostól még tán el is fogadtam volna, hogy hatalmas, és jóságosan intő ujjaival átbabrálja a GPS jelemet, de nem ez történt.
A Káposztáskert és Boti-út sarkon egy kifejlett, extralárdzs bőrű ocsmány kutya állt az út közepén, és azt tesztelte a bunkója, hogy folytatom-e az utat. Persze idegenben voltam, így 1:0-ra nyert, mert én gyorsan behúztam a kéziféket, balra fordultam és a Káposztáskert utcán folytattam inkább az utat. Nem akartam megreszkírozni, hogy bundás barátunk lekapja a fél tökömet, és elégedetten rágcsálva elszalad a horizont irányába.
Új tervet eszeltem ki: a Káposztáskerten végigfutok, majd a főútat keresztezve felgyűröm magam az Öreghegyi útra. A „veszélyes“ átfutást már meg is tettem Etyek City főforgalmi sztrádáján át, mikor a Kálvária-domb egyik sáros buckája megmozdult. Ha a huszonötödik kilcsinél járok – endorfinban úszkáló aggyal, talán betudom Isten félvizuális ijesztgetős játékának vagy elhittem volna, hogy az egyik vakondtúrás csúszott meg az ázott lejtőn, de ekkor még az első kilométert sem mondta be a telefonos GPS-kommentátor. Megtorpantam, hiszen a „vakondtúrás“ nőni kezdett, miközben optikai középpontjában fehér fogak nőttek. Nem kellett doktori disszertáció és egy élet tapasztalata ahhoz, hogy rövid taxonómiai elemzést követően kimondjam: ez egy másik …, …, redvás dög (A pontozott vonalra mindenki neveltetésének megfelelő szavakat toldjon be. Én is így tettem, nekem mindegyik k-val kezdődött). Egy kilométeren belül ez volt a második kutya, egy nagy termetű németjuhász vagy tudja a tököm. Lényeg, a lényeg szőrös volt, és nem növényevő. Mivel kivert a víz, libabőrős lettem, legalsó záróizmom olyan szorosra húzódott, hogy egy esetleges végbéltükrözéshez aszfaltfúróval kellett volna utat nyitni, gyorsan jobbra fordultam és uzsgyi. Aki ismeri Etyeket, az pontosan tudja, hogy ezen a ponton a jobbra át azt jelenti, hogy az Alcsúti úton irány fel az Öreghegyre, a Stúdió felé. Hát megiramlottam, miközben folyamatosan a hátam mögé tekintgetve azt sasoltam, hogy mikor harap a seggembe a germán állat.
Ám nem jött utánam – az okok között erős izzadság, húgy – és félelemszagom lehetett a mérvadó, ezért folytattam az utat fel az etyeki mónblanra, és a Stúdió feletti bekötőúton kénytelen voltam gyúrói dombok felé futni, hogy meglegyen a napi betevő kilométertömeg. Persze joggal gondolhatjátok, hogy a kezdő lökések kellemes és gyors iramot adtak, és azért élvezetes, csodálatos tájkép szereplője lehettem odafent a topon. Nagyjából tizenkét kilométert dünnyögtem Gyúró és Etyek között, majd leereszkedve az Öreghegyen, végig a főutat követve rákanyarodtam a Magyar utcára, a célegyenesre.
Már GPS készülékem körül babráltam, már szinte kihámozódtam latexhomár ruhámból, már lélekben kibontottam egy doboz sört, mikor az utca közepén – hangsúlyozom, 200 méterre a házunktól, egy bangitabokor alól fehér szőrcsomag türemkedett elő. Vélhetően félig túl volt egy keményebb „béltusán“, mert ívben előre hajolva, még szaró-pozícióban, groteszk módon elkezdett ügetni felém. Na! Na-val nem kezdünk mondatot, de ez itt most nagyon a helyén lesz. Szóval, újra nekivágok a mondatnak. Na, ez volt az a pillanat – ami egyébként szépen bekeretezte ezt a futásomat, mikor hangosan káromkodva, a trágárság-szótár valamennyi létező és nem létező kifejezését használva elkezdtem üvöltözni a fehér pulikutyával. Szidtam az anyját, a gazdáját, a felmenőit, még a farkasokat is, meg az összes kutyára hasonlító földi élőlényt, szidtam a magyar politikusokat, az M1 Híradót, az UFÓkat, az Univerzumot, de még a Magasságost is, aki valószínűleg jól megbüntet majd ezért. A harmadik kutya pedig komótosan, viccesen lógó seggel igyekezett a közelembe férkőzni, hogy rákérdezzen két dologra: miért félek tőle, és miért vagyok ennyire haragos?
A történet vége persze az, hogy nem a Magyar utcán, hanem a legközelebb fekvőn futottam haza, kikerülve a harmadik kutyát. Közben azon morfondíroztam, hogy az emberek ismerik-e a „felelősség“ szót, és ha nem, akkor hova a fenébe menjek nyugodtan kocogni. Mert kocogni kell, hiszen Ti is tudjátok.
