Kereken két éve egy betűt sem írtam a naplómba. Ez a két év életem legnehezebb időszaka volt, és félek tőle, hogy még ugyanennyi vár rám. Ha nem sikerül valahogy elrendeznem magamban az öregedést, fizikai fájdalmakat, borzasztó csalódásokat, a napi heroikus küzdelmeket, hogy összeroppanás nélkül végigéljem a reggeltől estig tartó feszültséget, akkor valószínűleg tepsiben végzem.
Eddig jobbára sportos blog formájában működtettem ezt az oldalt. Igyekeztem vicces, könnyen emészthető írásokkal teletűzdelni. Igyekeztem azokat a borzasztóan erős élményeket megosztani azokkal, akik olvassák az oldal, melyek futás közben és főleg utána értek, és jótékony ködként telepedtek a jelenleg felszínre került súlyos problémáimra. A futás sok mindent megoldott, rendezett, de leginkább elásott a mélybe. Öt évvel ezelőtt azonban kegyetlen módon elkaszált a betegség, és azóta mindaz, ami kibaszott mélyen volt, most csinos kis szarkupacként itt ácsingózik előttem.
Ez a blog az enyém. Az én életemről, boldogságomról és boldogtalanságomról szól. Őszinte vagyok minden sorában, hiszen nincs miért átverni senkit, főleg nem magamat. A mai naptól kezdve naplóként fogom használni, és egyetlen sorát sem osztom meg közösségi platformokon. Viszont nem zárok ki belőle senkit. Aki rátalál, az elolvashatja, esetleg tanulhat belőle. Hangulati elemeket, verseket, gondolatokat vetek majd „elektronikus papírra”, és bízom benne, hogy segít majd megtalálni azt az utat, amelyen végigjárva valós célba érhetek.
„Így megy ez!”, Szeretett íróm, Kurt Vonnegut számtalanszor zárta le egy-egy írását ezzel a mondattal. Most én is így teszek.
