Lassan szétnyitom a pita száját. Forró pára emelkedik a levegőbe, a lyuk gőzölögve tátong, mint egy gejzír. Négy karika dán szalámit és öt-hat kiskanál kagylót tömök a közepébe, majd néhány csepp citrommal ízesítem. Így teszek a tálalópulton heverő további három pitával is. Ők lesznek a vacsorám. Megehetem? Megtehetem? Meg hát!
Tavaly augusztus … Kedves Gábor! Maga egy genetikai hulladék, egy közepes plazmakupac, egy járkáló árnyékszék! Csodálkozik, hogy nem tud futni? Hiszen hiányzik a bal oldala. Nagyjából így értettem azt, amivel a doki előállt. Azt mondta, hogy diszpláziás a porhüvelyem. Eddig csak arról tudtam, hogy diszgráfiás, diszlexiás, diszkalkúliás vagyok: hülye betűket írok, meg néha lefelejtem az ékezetet fontos szavak magánhangzóiról (szárölelő levél „a“-val) és ritkán kihagyok fontos betűket kifejezésekből (baszkok középső ‚k‘ nélkül) vagy katatón arckifejezéssel bámulom a keresztbeszorzás művészetét. A legdurvább az volt, amikor arra ösztökéltem hatodikos diákjaimat, hogy a „föld alatti szár“ kifejezést próbálják a kifejezés kezdőbetűit összeolvasva memorizálni. Egy ideig néztek rám, azután komolyan elgondolkodtak a létezésem mikéntjén. Na, mindegy, hagyjuk.
Tavaly júniustól gyakorlatilag képtelen voltam a normális futásra. Emiatt egész decemberig nagyon sajnáltam magam. Porhüvelyemet etetve igyekeztem a sántaságot feledni. December elején kereken 76 kilót nyomtam. Reggel. Húgyozás után. Kávé előtt.
Úgy kezdődött, hogy egy szürke novemberi délután megpillantottam magam a hálószobai tükörben. Jobban mondva egy édesvízi lamantin figyelt engem a fali tükörből, arca zsíros csillogását vékonyka félkör-szakáll díszítette. Csak álltam ott, és bámultam a ritka, védett állatot. Megsajnáltam. Úgy döntöttem, hogy megmentem a kipusztulástól. Az akciós tervet meg is írtam sebtiben. Talán olvastátok itt a weblapomon. Célnak a maratoni táv lefutását tűztem ki, biztosítéknak pedig iszlamista kecskeszakállat kezdtem nevelgetni állam közepén.
Ez az írás a Balaton Maraton előtti állapotot és az edzéstervet hívatott egybefésülni. Egy nagyon fura felkészülés nagyon fura álláspontjából írom le a tapasztalatokat. Ugyanis az edzéstervem a pozsonyi maratonig szól. A balatoni maratonfutás még csírájában sem szerepelt benne. Viszont most ott van. Ott van, mint szombati edzésnap. Kecskeszakállam pedig nincs már, azaz futottam egy gigahosszút. Egy maratoni távot. Ennyi.
Beszámolóm több oldalú. Mivel nem vagyok hivatásos sportoló, nincs sportdiplomám, ezért kizárólag a felkészülés emberi, sportemberi szegmenseit érintem. Ahogy szoktam, ahogy azt már megszokhattátok.
Írok a futásról, a fogyásról és a kecskeszakállról.
A futás
Decembert végignyomtam. Finoman, de szépen emelgetve a megfutott edzésenkénti távokat. 242 kilométerrel zártam, ami nem sok, de egy magamfajta „baloldal nélküli, diszpláziás ultrabetegnek“ épp elegendő. Januárban is szépen haladtam előre a lenini úton, ám a hónap végén egy máig azonosítatlan antifutó-influenzatörzs úgy letaglózott, mint mészáros a vágómarhát. Hiába igyekeztem gyógyszerekkel, fetrengéssel, sörrel-borral-pálinkával leküzdeni, a kis köcsög vírusok több mint egy hétig tanyát vertek odabent, ráadásul lepacsiztak néhány tüdőbaktériummal. Ideges voltam, csitítgattak. Az edzéstervben ugyanis nem szerepelt a betegség, nátha, láz és influenza. A kihagyást követően újra futni kezdtem, és a 311 km-es januárból átléptem februárba. Nulla erő, nulla intenzitás, erős köhögés, visszatérő láz. Így indult február eleje. A hónap második hetében erős mellkasi fájdalmak vettek erőt rajtam, ugyanis az erős, fuldokló köhögésnek köszönhetően a bordaközi izmaim szépen begyulladtak. Újabb öt nap kihagyás következett. Kecskeszakállam közben szépen nőtt, a gyerekek félni kezdtek tőlem, a felnőttek messziről, sandán vizsgáltak, a zsidók és mohamedánok pedig csillogó mosollyal távolról köszöntek nekem. Az egyik rabbinak nézett, a másik imámnak. „Egy hülyeség, de így megy ez!“, mondaná Vonnegut, de nem mondja. Miért nem? Mert nincs itt.
Február közepén egy negatív mellkasi röntgenlelettel a kezemben úgy döntöttem, hogy „szarni bele, szóljon a zene“, azaz újabb erőket vetek be, hogy ne ússzon el végleg a március végi maratoni álom. Tizennegyedikétől gyorsító edzéseket, és hosszabb futásokat is beterveztem, de titkon rákészültem a szülinapi futásomra. Már tavaly kitaláltam, hogy minden születésnapomon annyit futok, mint a bekövetkezendő életkorom fele. Előző évben – ennek megfelelően – 22,5 km-t futottam. Ebből könnyen kiszámolhatjátok, hogy bőven elmúltam húsz éves, nagyjából ivarérett vagyok, és a magyar törvények szerint szavazóképes. Perverz gondolkodású ultra(hülye) hosszútávosként idén úgy döntött a szívem, hogy a 46, az 46, azaz negyvenhat kilométert fogok belegyúrni a margitszigeti rekortánba. Ennek megfelelően február 23-án reggel összekaptam magam, gépjárműbe ültem, és elkocsikáztam az említett budapesti szigetre, ahol nyolc meg egy kicsi kört futva teljesítettem a 46 kilométert. Tulajdonképpen ez akár a szakállam története is lehetne, de azt hagyom egy másik bekezdésre, aminek frappáns egyszerűséggel az lesz a mottója, hogy a „szakállam története“. Nos, februárban így sikerült tervet teljesítenem, azaz meglett a havi 300 kilométer.
A márciust úgy kezdtem, ahogy a februárt befejeztem. Terveim szerint heti három alkalommal futok 21 kilométer fölé, melyek közül legalább egyben 5 perces átlagkilométer alá kell szorítanom a menetteljesítményt. Az első hét közepén újabb vírust nyaltam össze, ami abban különbözött februári cimborájától, hogy megnyitotta a fejemen található összes nyílás csapját. A szememből csipás könny, az orromból csigaváladékkal elegy romlott zöldfűszeres krémsajt, a számból pedig apró, kékesfehér tüdő-köhögmények (saját szó a saját szótáramból) türemkedtek napvilágra és landoltak az etyeki aszfaltutakra. Igen szarul néztem ki. (Most készülj fel, mert nehéz, bővített mondat következik.) Amennyiben egy ebben az időben készült fotóval illusztrálnák az – XHT1000-es kisbolygón élő és „szexusuk“ megválasztása előtt álló – humanoid ufonauta-lányok biológia könyveit, miszerint ilyen a FÉRFI“, egész biztos mindegyik a leszbikusságot, de legalábbis a biszexualitást jelölné be követendő útnak.
Tehát, ott álltam talpig takonyban, három héttel a maratoni futás előtt. Ekkor következett be a csoda. Egyszer csak leszáll hozzám Gábriel arkanygyal, leültetett a számítógép elé, és a klikkelős ujjamat arra kényszerítette, hogy regisztráljak a BSI oldalán egy maratoni futóversenyre. A kis köcsögje: magamtól nem ment volna. Jelenleg tehát úgy állok, hogy a március 29-i Pozsonyi Maraton előtt március 21-én futok egy maratont – Gábriel szerint – kizárólag edzés, karbantartás céljából. Há‘ ez van! – mondaná Vonnegut, de nem mondja. Miért? Mert gyűlöli a hibás szerkesztésű mondatokat és azt a kis biszbasz aposztrófjelet a Há‘ mellett. Tehát ezt: ‘
A fogyás
Ha ezt a fogyási tervet egy sportorvos vagy dietetikus látná, gennyesre röhögné magát. Reggelire kávé, ebédig gyümölcs és egy müzliszelet, ebédre brutálkaja (hús, rizs, burgonya), vacsira kevés kaja, és egy sör, meg egy-két pohár vörösbor (csak a B vitamin miatt). A mérleg másik serpenyőjében az aznapi teljesítmény pihent. Ez azt jelenti, hogy a kaja mennyiségén alig állítottam, viszont a futásén sokat. A képlet roppant egyszerű: sok futás, nagy fogyás, kevés futás, kis fogyás. 76,6 kilóról indultam, jelenleg 71,7 kilót nyomok.
Szakállam története
„Addig növesztem, amíg futok egy maratoni távot!“ – mondtam ezt december elsején. Államat ekkor félköríves szakállka keretezte, arcom és testem pedig egy közepes méretű lamantinéra hasonlított. Kezdetek kezdetén kopasz fagyalbokor-sorra, december végén pedig használt cirokseprűre hasonlított. Január közepén már összesúgtak a hátam megett, hiszen fekete hajam, fekete szemüvegem és egyenesre fésült szakállam interferált a Magyar Egyes televízió iszlámellenes propagandájával. Pont úgy néztem ki, mint Oszama bin Laden fiatal-siheder korában. Az iskolában, ahol tanítok „szalaam alajkummal“ köszöntem, és „allah akhbarral“ búcsúztam. Népszerűségemet iszlám kendővel, és fekete pulóverrel igyekeztem szinten tartani, illetve néhány kollégám fészbuk messengere is megtelt Velem, képeimmel, és a Szent Háborúra való felhívásaimmal. Február közepére megszűntem muszlimnak lenni, és egy új, egy rabbi-korszak lépett életbe. Amikor megbetegedtem, és úgy nézett ki, hogy nem futok maratont, a család „összeomlott“ és könyörgött, hogy vágjam le. Ők csak azt látták, hogy ha március 29-én nem vágom le, akkor csak a következő maraton után nyúlok pengéhez. Makacs voltam, és hajthatatlan. Mikor már végleg elveszítették a reményt, jött Gábriel arkangyal, és irányt mutatott. Február 23-án este levágtam az addigra 10 centi körüli ocsmányságot. A születésnapi 46 kilométer után sokak boldogságára megszabadultam tőle. – Így megy ez! – mondaná Vonnegut, de nem mondja. Miért? Mert nekem sokkal jobb szövegem van a futásról szóló írásaim végére. Talán emlékeztek rá…
Ezzel az írással, és a mögöttes tartalommal nem az a célom, hogy kövessetek. Nem az a célom, hogy bennem a sportolót lássátok. Nem az a célom, hogy tanuljatok belőlem.
Egyetlen célom az, hogy fussatok, és legalább annyira szeressétek ezt a sportot, mint én. Hiszen nézzétek meg: ezt az írást, bármennyire blőd, bármennyire nevetséges, a futás indukálta. Ha nincs futás, nincs írás. Ha nincs futás, akkor csak a feszültség marad. Ha nincs futás, akkor csak a betegség burjánzik. Ha nincs futás, nincsenek célok, nincsenek tervek, nincsenek buta vagy épp okos döntések. Ha nincs futás, akkor számomra nincs tisztánlátás. Nincs semmi.
Ezért nem választhatom példaképem, Vonnegut szokásos záró mondatainak egyikét sem. Marad tehát a blog megszokott mondata: a futás LEGÁLIS DROG.
