2013-ban 6880 kilométert futottam, és büszke voltam a teljesítményre. 2014-ben 2880 kilométert futottam, és büszke vagyok megint. A két év produktuma között – magamhoz mérten is – négyezer kilométernyi szakadék húzódik, akár “nagy rakás légypetés trágyakupac” címmel is megfejelhetném ezt az írást, és tudod mit: legyen inkább ez a címe. Viszont tudnod kell, hogy ez az év legalább annyi küzdelmet tartogatott számomra, mint az egy évvel ezelőtti. Ott kezdem, ahol a legutóbb befejeztem, azaz a nyári Klimno 21-től (ezt az írást a tankönyvpiacos osztályidegen írásom előtt találod, csak tekergetned kell az egér görgőjét).
Az életben öt dolgot utálok nagyon. A dugós bort, a kiürült söröskorsót, a futásmentes napot, a seggembe fúródó urológust és a magyar televízió egyes csatornáján futó, híradónak aposztrofált szarcsomagot. Ezek közül csak egy tétel határozta meg a 2014-es évem negatív vonulatát. A nyári “nemfutásos-szenvedés”, na az ölt halálra. De mi is történt, nézzünk csak utána …
Klimno után, júliusra totál lenulláztam magam. A K&H Félmaraton váltón még elindultam, futottam is egy fasza eredményt, azt követően viszont a bal oldali csípőrész fenék felöli fertálya teljesen beállt. A járás is nehezemre esett, kocogni és futni egyáltalán nem tudtam. Néha-néha nagy reményekkel nekivágtam a hírös etyeki gesztenyesornak, de amit én ott műveltem, inkább tollasbáli tingli-tangli volt, mint futás. Augusztusban úgy döntöttem, hogy meglátogatom azt a helyet, ahol fehér köpenyes emberek orvosi céllal nyúlkálnak hozzám. Egy kedves barátom (na nem úgy…) kedves orvos-ismerőse a Honvéd Kórházban fogadott, rögtön letolatta a gatyámat, felfektetett a vizsgálópultra. Megrángatta az ízületeimet, végigtapogatta a fájdalmas combvápát és a bal sípcsontom felett kitüremkedő duzzanatot, kérdezgetett, majd elküldött röntgenre. Előzetesen csak annyit mondott, hogy nyugodtan kezdjek bele a “Háború és békébe”, ezt az évet még megérem. Nem volt nagy kedvem mosolyogni a viccelődésen (azért bosszúból, suttyomban egy gyerekkori versikét suttogtam el, ami így szólt … lehet, hogy Te is ismered, ha elég hülye voltál… lássuk csak: “Mondasz még egy aforizmát, megkapod a tököm izmát!” … na, ismered?), de a béke kedvéért megtettem. Pedig tényleg gyászos duma volt, hiszen nem tartotta tiszteletben megtépázott lelki állapotomat. Ekkorra ugyanis három-négy futásra redukáltam a havi ötszáz kilométereket, ami igencsak megviselte egyébként sem tuti idegrendszeremet. Visszatérve a történethez, lementem a röntgen-osztályra, ahol – háton fekve, szétnyitott lábakkal, zacsin keresztül – alsógatyás felvételeket készítettek a “szerszámoskamra”, majd – hason fekve – a seggem irányából. Másnap felhívtam a dokit, hogy mi újság, mit lát, megdöglök vagy túlélem magam. Mindenre számítottam, de … szóval nem mindenre számítottam, mert amit a doki mondott felülmúlta elég szárnyalló képzeletemet is.
– Kedves Gábor! (lehet, hogy nem ezzel kezdte, hiszen aki ismeri rotweiler-szerű barátságtalan arcomat, az tudja, hogy nem szoktak “lekedvesezni”, de a kerekség miatt, most idehazudom) Van egy jó hírem, és két világháborús. Önnek nincs semmiféle kopása, a csípőízület, és a combcsontok tök rendben vannak. Viszont a röntgenfelvételek tanúsága szerint a bal csípőfélen diszpláziát, méghozzá egy kifejezett, és kifejlett diszpláziát látok. Ezzel ugyan nincs összefüggésben, de kiegészíti a kórismét, hogy a bal sípcsont felett csinos kis visszér dudorodik, amivel kezdeni kéne valamit! – fejezte be.
Csak ültem ott, és néhány másodpercig meg sem tudtam szólalni. Igazából halvány gőzöm sem volt róla, mi az a diszplázia, de lényegesen zordabbul hangzott, mint valami gombás fertőzés. Egyetlen kérdés érdekelt: futhatok vagy sem!
A doki habozás nélkül azt felelte, hogy erről a mozgásformáról le kell, hogy mondjak, hiszen a csípőcsontom alsó szegmense szinte teljesen hiányzik valami genetikai hiba következtében. Minden esetre három hónapra felfüggesztett, és ezzel több irányból is meglékelte a már süllyedő hajómat. Első körben felhívtam legjobb barátomat, dr. Ipolyi Tamást, aki csontsebész, és/de állatorvos. Gyengén pislákoló emlékeimben ugyanis felsejlett, hogy a diszplázia kifejezést már hallottam, méghozzá kutyával kapcsolatosan. Tomi megnyugtatott, hogy van ilyen jellegű elváltozás a homo sapiensnél is, vagyis ne fossak, nem lettem leonbergi pásztorkutya. Másodsorban rávilágított, hogy ez gyógyítható, kezelhető probléma, és már régóta létezik csípőprotézis. Ezzel a két infóval teljesen letörölte szájam szegletéről a jövőbeli mosolyok lehetőségét is. Második körben felhívtam fateromat, hogy számon kérjem rajta elcseszett genetikámat, hiszen ki más tudhatná, hogy nem vagyok teljesen tökéletes. Apukám biztosított róla, hogy ilyen jellegű problémákkal nem találkozott csecsemő – és gyerekkoromban, azaz ha problémám van, akkor az újkeletű, de legalábbis 30 éves. Megköszöntem az infót, és letettem a telót.
Augusztustól decemberig összesen száz kilometert futottam vagy még annyit sem. A versenyek egymást váltogatták, és én csak néztem, mint hülyegyerek az IQ teszten. Mivel az elmúlt két évben több, mint tízezer kilométer tettem meg, és azt futva, úgy égettem a kalóriát, hogy szinte lángolt bennem a reggeli, ebéd, vacsora. Az említett három hónapban fokozatosan visszalassultam, és a normális világ léptékeiben éltem. Ez azt jelentette, hogy amit eddig simán megehettem, azt most nagyon, nagyon, nagyon nem kellett volna. Na, szóval, ha ez a volna nem volna, akkor ez a történet is kerekebb volna. Viszont a történet nem kerekedett, csak én. Híztam, híztam, először hasra, azután csöcsre, majd oldalszalonnára. Napi három étkezés helyett tizenháromszor kajáltam, és decemberig nem volt semi ellentételezése. Jelenleg úgy nézek ki, mint egy közepesen fejlett cirkuszi lamantin etetés után. Egy szó, mint száz: meghíztam. Egy hatost rántottam fel ide-oda.
November végére befejeztem az ízületi gyógyszerek és gyulladáscsökkentők szedését. A csípőm fájdalommentesen várta, hogy történjék valami. Valami jó, valami más, valami pozitív. Igazából sosem gondolkoztam azon, hogy kukába dobálom a futómúltam csodálatos, izgalmas elemeit, és váltok, mégis depressziós lettem saját betegségemtől. Néhány kedves barátomnak köszönhetem, hogy november végén edzéstervet készítettem annak ellenére, hogy az orvos másképp rendelkezett. Ők bíztattak arra, hogy lépjek túl magamon, kezdjek újra futni, kezdjek újra élni, és kezdjek újra erről beszélni, írni. Hát megtettem. December újra az én hónapom volt. Újra.
A novemberi teljes leállás után úgy döntöttem, nem hagyhatom, hogy a történet úgy folytatódjék, ahogy a sors megírta. Ezt több okból tettem:
- Szeretném jól érezni magma a bőrömben
- Szeretnék futni a Pozsonyi Maratonon március végén
- Szeretnék újra fit and slim farmert hordani
- Le akarom dobni hetyke kis tőgyecskéimet
- Szeretnék önerőből kibújni a futópólóimból
- Újra érezni szeretném a kilométereket
- Szükségem van emberi morfiumra
- Be kell bizonyítanom, hogy CSAK agyilag vagyok génhibás emberi mutáns
- 2015-öt saját évemmé kell tennem
- és és és mert mint tudjuk a futás … LegálisDrog
