Két szalámis szenvics között és egy doboz sör előtt, Ausztria kellős közepén ért utol a hívás. Tibay Csabi szupermaratoni párja a verseny előtti vasárnap kihalt, mint tirannoszaurusz meteorbecsapódás után. Egy órányi gondolkodási időt kaptam, hogy választ adjak: beugrom vagy sem a Balaton Szupermaratonba. Tulajdonképpen egyetlen szempillantás is elég volt a válaszhoz. Még jó, hogy…! Mert hülye (azért nem) vagyok. Nem…
Rövid verzió: elmentem, hat órán keresztül futottam, hazajöttem, aludtam, most pedig írok egy versenybeszámolót. Tulajdonképpen sommás befejezése is lehetne életem egyik legkeservesebb versenyének, azonban egyáltalán nem fedné a valóságot. Kimaradnának a kerekesszékes sportolók, a látássérült ultrafutók, a legyalult mellkasbőr, a versenysör, a „mikorleszmárvége“, „deteleatökömazegésszel“, és a „mostadomfel“ gondolatok randomszerű bevillanásai, a sötétség, a depresszió, a hét és feles kilométerek, a toi-toi…