Szeretem a hegyeket. Képen. Nézni. Rájuk gúglizni. Lefutni róluk. Motorozni a szerpentinjeiken. De felfutni a tetejükre ……. és minden nap ……. hmmm.
Negyedik alkalommal utaztam arra a helyre, ahol lapos folyóvölgyből nőnek ki a hegyek, nem létezik szutyok-sör, de olyan bort kotyvasztanak, ami még a traktor ablakmosó tartályának falát is felmarná. Ezt a helyet Remshaldennek hívják, és a tizenöt kilométer hosszú sváb városegyüttest kétoldalról négy-ötszáz méteres szőlőhegyek szegélyezik. A helyieknek a szőlőről szól az élet, nomeg a borról. Számomra maradtak a szerpentinek, és sör. A bor ugyanis olyan gagyi, mint a Flórián-téri parkolóban vásárolt tutibiztos ájfón.
Etyeki tanár vagyok. Két tárgyat tolok nap, mint nap, és egyik sem a dójcse spráhe. Megbízhatóan tudok németül köszönni, elbúcsúzni, káromkodni, budipapírt, és margarint vásárolni, valamint bármennyi sört rendelni bármelyik germán kocsmában. A szókincsemből hiányzó számokat ügyesen helyettesítem hiánytalan ujjkészletemmel. Azonban körülbelül olyan szinten állok ezzel a nyelvvel, mint egy közepes képességű harmadik osztályos gyerek. Ennek ellenére komoly szereplője lettem a testvérvárosi diákcsere programnak. Hogy miért? Tudja a frász, de szerénységem, szépségem, fickós kiállásom, briliáns génkészletem jó magyarázat lehetne. Persze az is elképzelhető, hogy csupán életbe lépett „az olcsóbb húsnak híg a leve“ effekt, azaz a „tanár+sofőr, kettő az egyben“. Ugyanis minden évben én vezetem a remshaldeni kisbuszt. Kétszer ezer kíméletlen kilométert. Hetedikes diákokkal a hátam mögött. Tele megvalósítandó programokkal, melyek keresztül-kasul átszövik a napjaimat. Akkor pedig hogy jön képbe a futás? Hogyan sikerült több, mint száz kilométert futni? Ez az írás a remshaldeni tartózkodásom edzéseinek rövid, de velős tapasztalatbuboréka. Egyfajta rezümé, bár ezt a szót meglehetősen rühellem. Olyan tudományszaga van.
Buochban, Remshalden öt településének egyetlen hegyi tagjának legalsó utcájában laktunk. Szállásadónk, a helyi tanerő nyugdíjas női tagja valamilyen okból kifolyólag mérhetetlenül kedvel engem, ezért minden évben úgy elhalmoz kajával, piával, gyümölccsel, mindenféle cuccal, hogy nem győzöm gyakorolni a német köszöngetést. A magyarországi német tanár szintén velem lakott, de külön kvártélyban. Kizárólag a fürdő-budi vizesegység volt közös, így minden nap végig hallgathatta a kellemetlen vécés hangeffekteteket elnyomó iszlám indulóimat, melyet mobiltelefonomról teljes hangerőn, vágatlan verzióban adtam le reggeli vegetatív tíz perceim során. Azonban ne sajnáljátok egy cseppet sem Ágnest, hiszen az Ő védjegye viszont a másfél órás zuhanyzás volt. Mindig pont akkor csusszant be a fürdőbe, amikor a reggeli kávét követően a perisztaltikám csúcsra járatódott. Na, de hagyjuk. Inkább fussunk…
A GPS tanúsága szerint 470 méteren keltem és tértem nyugovóra. Két indulási lehetőséget jelölhettem be magamnak: vagy felfelé kezdek vagy lefelé. Mindkettő hordozott magában némi sanyarúságot. A remshaldeni programot végigböngészve azt is eldönthettem, hogy kora reggel vagy kora délután vágok neki a távoknak. Ugyancsak el kellett rendeznem magamban azt is, hogy bármerre indulok, az út végén négy kilométernyi 12-18%-os emelkedőt kell megfutnom. Egy dolgot tudtam: ezen a németországi héten száz kilométert akarok magamba varázsolni. Így vágtam neki az első és utolsó futásnak is. A most következő leírás az online napló segítségével eleveníti fel a futások hangulatát. Remélem számotokra is átmennek azok az érzések, amik kitöltöttek valamennyi edzés végén. Íme hát…
2016 . április 22.
Indulás: 7:00
Időjárás: napos, 15‘C
Táv: 14,1 km
Emelkedő: 291 méter, Lejtő: 268 méter, Sebesség: 5:23 perc/km
Online naplóbejegyzés: Csúnyán összefostam magam a futás végére. Az emelkedős része totál kikészített.Felfelé kezdtem a menetet, de csak a felettem levő utcáig, nem Buoch tetejére. Egy kili után lecsaptam Grunbach felé, majd a szőlőhegyi szerpentinen sasszéztam egészen a kisvárosig. Az az izgalmas, hogy a szerpentin nem csak lefelé vezet, hanem időnként brutkó felfeléket is tartalmaz. Egyetlen kutyával sem találkoztam a szőlőhegyen, pedig tavaly folyamatosan kerülgetnem kellett a szabadon kószáló szőrmókokat, meg a gazdáikat. Ennek úgy megörültem, hogy visszafelé is a szerpentint választottam. Az utolsó kilométeren annyira elfogytam, hogy azon gondolkodtam, belesétálok, mint valami nyugdíjas turista. Holnap vissza kell, hogy vegyek a tempóból, különben begyullad minden ízületem. Izo-amino keverék: fél lityó fogyott. A marhafehérjét kihagytam.
2016. április 23.
Indulás: 7:36
Időjárás: felhős, szeles, 9‘C
Táv: 16,1 km
Emelkedő: 318 méter, Lejtő: 337 méter, Tempó: 5:26 perc/km
Online napló bejegyzés: Második alkalommal merészkedtem le a kutyasétáltatós szőlőszerpentinen Buochból Grundbachba úgy, hogy egyetlen szőrösseggűvel sem akadtam össze. A szerpentin 7 kilométernyi utat jelent lefelé (a képen a hegy közepe tájékáról fotóztam a szőlőst, meg a városkát, ahova kutyaharapás nélkül érkeztem). A hegyről történő leereszkedés helyi viszonylatban azt jelenti, hogy visszafelé “óriás-szopóba” kerül az ember, mikor három kilométeren belül 300 méternyi szintet kell megfutni a hegyre. Ez jól látszik a szinttérkép analízisen. Ha jól emlékszem, még a seggemen is levegőt tüdőztem, és mind a háromezer méterre emlékszem, amit a 12%-os emelkedőn tettem meg hazáig. Rajtam kívül az a négy öreg germán nyugdíjas is emlékszik a mai futásomra, akik mellettem grasszáltak lefelé, és ízes magyar káromkodásokat memorizálhattak. Ingyen. Tök ingyen adtam át a tudást. Ilyen egy echte ungarische legényke. Ad, és ad.
2016. április 24.
Indulás: 14:58
Időjárás: felhős-esős, 10’C
Táv: 17,05 km
Emelkedő: 319 méter, Lejtő: 269 méter, Tempó: 5:16 perc/km
Online naplóbejegyzés: Hát, ez megint ultragyilok volt. A visszafelé úton most visszavettem a tempóból, így jobban bírtam, mint tegnap.
2016. április 25.
Indulás: 11:12
Időjárás: havazás, erős szél, 3’C
Táv: 27,16 km
Emelkedő: 407 méter, Lejtő: 371 méter, Tempó: 5:09 perc/km
Online naplóbejegyzés: A párjukat ritkító sűrűségű diákcsere programok között találtam három órát futásra. Germánia sűrűjéből a svábföldi Buochból indultam, ami sajnos egy hegy tetejére épült, ezért minden futásom vége – ez is – ultraszoppantyús emelkedőbe torkollik. Út közben festői vízesések, és trópusi növények szegélyezték utamat, félmeztelen bombanők frissítettek itt-ott. Persze az az igazság, hogy olyan kemény hidegben, orkán erejű szélben és hóviharokban tepertem végig ezt a huszonhetest, hogy a végére Hawaiiról hallucináltam. A 23.kili után megérkeztem a hegytetőre, és még annyira egyben éreztem magam, hogy harmincra kezdtem gyúrni. Mivel azonban helyi viszonylatban mindenki a falu feletti hegytetőre hozza szaratni a kutyáját, ezért három sikertelen útvonal után letettem a folytonos kutyakerülgetésről, és hazakocogtam. Futás végi jutalomként a ház előtt egy középtermetű fekete labrador kakált, így az utsó húsz métert gyalogoltam, hogy ne loholjon utánam. Emlékezetes futás volt.
2016. április 26.
Indulás: 19:27
Időjárás: erős szél, hózáporok, 5’C
Táv: 8:03 km
Emelkedő: 120 méter, Lejtő: 74 méter, Tempó: 5:04 perc/km
Online naplóbejegyzés: A mai, feszült hangulatú heilbronni kirándulást követően úgy döntöttem, hogy elmegyek futni, különben kénytelen leszek éjszaka csúnyán megölni Ágnest, a némettanárt. Ezen felül beterveztem egy sör-ikerpárt is, így azoknak is helyet kellett csinálni. Két rövid karikát tettem meg a hegytetőn, és slussz-passz. Fasza volt. Főleg, hogy annyi szint sem volt benne, mint a Margit-szigeten. Egy dolgot nem tudok megérteni: miért jobb a hegytetőn kakáltatni a kutyát? Nem fér a fejembe. Kilométerenként találkoztam kitágult ánuszú vagy görcsös kula-pozícióban sétáló kutyákkal…
2016. április 27.
Indulás: 12:02
Időjárás: erős szél, hózáporok, 2’C
Táv: 21,35 km
Emelkedő: 401 méter, Lejtő: 409 méter, Tempó: 5:16 perc/km
Online naplóbejegyzés: A mai futást lezárásnak szántam. Végleg. Ennek megfelelően megfutottam az összes remshaldeni emelkedőt és lejtőt. Olyan voltam, mint egy jóképű láma: hegyre fel, hegyről le, tetőtől talpig meleg ruhában (az arcom meg egyébként is hasonlít rá). A 21 kilométerben 400 méternyi szintet jártam meg, így nem fáztam. A négy réteg ruha, széljakó és a kolléganőm nyaksála elégnek bizonyult a két fok és az orkán erejű szél ellen. Így hát: Csáó Germánia!
