Háttal nem kezdünk mondatot, valahogy így tanították nekem annak idején…. Mégis.
Hát a Budapest Maratonon túl vagyok. Egy pillanata sem lesz kellemes emlék, viszont a felkészülési időszak öt hónapja igen. Nem kezdek hosszú történetbe, nem írom le a futás minden pillanatát, viszont az írásom legvégére odabiggyesztem a slussz “poént”. Íme hát.
Áprilisban kezdtem a felkészülést, mégpedig azért, hogy ne csak egy kínkeserves futást tudjak magam mögött, hanem valódi örömfutás legyen ez, jó eredménnyel. Ennek érdekében havi 400 kilométert dolgoztam az izmaimba, rengeteg hosszúfutással. Júliusban lefutottam a teljes maratoni távot, valamint harmincnégy alkalommal a félmaratont. A felkészülés vége felé hat alkalommal veselkedtem neki harminc kilométernek is. Minden rendben volt, sosem éreztem azt, hogy végem. Gyorsan regenerálódtam, a kötelező ion – és ásványi anyagbevitelre kötelességtudóan odafigyeltem. A futás hetében már csak a technikára figyeltem. A sebességem 35 kilométeren is 4:45 perc/km körül maradt, tehát bíztam benne, hogy nem lesz baj.
Október 7-én vasárnap kicsit kóvályogva, hányingerrel keltem. Fájt a talpam egy ponton, de a reggeli kávé gyorsan helyre rakott, így nem törődtem az egésszel. Az 56-osok terén bemelegítettem, futottam néhány hosszt, majd beálltam a saját zónámba. Mint a heringraj, úgy összezsúfolódott a társaság. A rajtvonal átlépését követően igyekeztem felvenni a kezdő sebességet, több-kevesebb sikerrel. Mivel a telefonom GPS-e nem fogta a jelet, ezért sajnos nem hagyatkozhattam a megszokotthoz, miszerint az “endomondo” kellemes női hangja minden kilométeren tájékoztat, hogy mennyivel hasítok. Tíz kilométerig nem is érdekelt a dolog, mert a gyenge gyomortájéki fájdalom ellenére jól haladtam előre. Az első ütés 16 kilométernél ért – brutál hasgörcs, ezért lassítani kezdtem. A 21 kilométert jelző táblánál megnéztem a GPS-t (mert az időt azért mérte), és megelégedésemre 1 óra 35 percet mutatott. A 24. kilométer előtt újabb gyomorgörcs tört rám, és amin a legjobban meglepődtem, kegyetlenül savasodni kezdtek a combjaim. Mivel 18 kilométer volt még hátra, jobbnak láttam lassítani. A 28. kilométernél a Rákóczi-híd alatt áttötyörögtem, és ekkor gondolkodtam el először, hogy feladom. A nyakizmaim annyira bekötöttek, hogy a fejemet balra egyáltalán, jobbra pedig fájdalommal tudtam csak elfordítani. Időközben elindult a GPS jelzés, és bár az 5 perc/km közelébe kerültem, de még alatta voltam.
A 31. kilométernél átvezettek Budáról Pestre, és az alsó rakparton futottunk a cél felé. Sebességemet 5:30 perc/km-re csökkentettem, illetve a természet tette ezt velem. A vádlimba sosem érzett fáradtság költözött, és bár valamennyi frissítő ponton ittam, a szám kopogósra száradt. A gyomorgörcs több hullámban támadt, de nem álltam meg. A Váci úti felüljárón kicsit jobban lettem, de a Westend parkolóban begörcsölt a talpam. Kicsit rákapcsoltam, lesz, ami lesz, és lőn csoda, az utolsó két kilométeren újra 5 perc alá szorítottam a tempót.
Úgy futottam át a célkapun, hogy arra sem tudtam koncentrálni, hogy a barátaim kamerájába mosolyogjak. Az időmérő óra 3 óra 25 perc 35 másodpercet mutatott. Végre vége, csak erre gondoltam. Egy zacskónyi kaját nyomtak a kezembe és kiléptem a futóversenyből….. Legalábbis azt gondoltam. Ám csak ekkor jött a slussz “poén”.
A platánfák alatt izzadtan fekvő, ülő, beszélgető emberek. Miksa Orsi, Kende, Edus rögtön jöttek gratulálni, anekdotáztunk, viccelődtünk. Nagyjából húsz perc múlva érkezett Kriszta, Bíró Tibi, Zsuzsa, Ali és Nándi, akik szintén futottak. A nap erősen sütött, ezért behúzódtam az árnyékba. Mivel meglepő módon újra elővett a gyomorgörcs, és a derekam is olyan merevvé vált, hogy lehajolni sem tudtam, ezért bandukolni kezdtem a mintegy negyven mobilvécével szegélyezett fasoron. Lazítani kezdtem, illetve a hasi fájdalmak enyhítése érdekében beköltöztem az egyik budiba. A történet ezen fejezete nálam itt befejeződött.
A következő fejezet úgy kezdődött, hogy Edus pofozgatott, rázta a vállam, én pedig a vécé aljzatán üldögélve fókuszáltam a hirtelen támadt fénybe. Kriszta és Zsuzsa ide-oda szaladgálva az ambulanciát keresték, és meg is találták őket. Egy mentős felsegített, de annyira rossz állapotban voltam, hogy Edus is kellett a függőleges kijelöléséhez. Ráfeküdtem a mentőágyra, és betoltak az ambulancia sátrába. Kérdezősködés, válaszok. Ittam valamit, nem javult semmi, csak a gyomrom émelygése erősödött. Egy szőke csaj megszúrta az ujjam, de a vércukromat rendben találta. Egy manusz telepakolt vákumos golyókkal, de a szívem is a normális ritmust mutatta. A vérnyomásom a tökéletestől egy fokkal tökéletesebbnek bizonyult. Eközben Edus beszélt hozzám, de szinte semmire nem emlékszem, mert lépten-nyomon elaludtam. Fél percekre. Rövid időre felültem, majd újabb ájulás-féle tört rám, heves hasgörcsökkel tűzdelve. Lefektettek, és jöhetett az infúzió. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Még most sem hiszem el…
Negyven percet töltöttem odabent. Közben végigfutott rajtam néhány rossz gondolat a családom elvesztéséről, az egészségem megromlásáról, a sport abbahagyásáról. Mert hát…. (“háttal” nem kezdünk mondatot, hagyján “merttel” előtte)… mert hát ilyen a pesszimista ember gondolkodása. Ráadásul hiábavalónak tűnik a felkészülési időszak, hiszen a versenyen, a “pillanatban” semmi sem úgy működött, ahogy azt elterveztem. Hiszen október 5-én még úgy éreztem, hogy sosem voltam ennyire jó állapotban, majd október 7-én tizenegy óra körül csak azt, hogy ennél rosszabb passzban nem is lehetnék. Persze, most amikor írom ezt a memoárt, már nem így gondolom, hiszen este 10 órára magasra szökött a lázam, így könnyen magyarázható az egész történet. Mégis bennem maradt az ütés, és nem tudom, hogy mikorra fogom teljesen kiheverni.
.
Jövőre is lesz maraton Budapesten. Ott leszek.
2012. októbere
