A bizalom olyan, mint egy olvasószemüveg: könnyen elveszíti az ember. A bejegyzésem végén található vershez kapcsolódik életem talán második legnagyobb csalódása. Olyasféle, amikor a bizalom végleg eltűnik, és ennek azok isszák meg a levét, akik a jövőben majd szeretettel közelítenek felém, mégis falakba ütköznek.
Auschwitzben – véleményem szerint – jobbára három nagyszámú turistaféle fordul meg. Döntően emlékezni, gyászolni, érzéseket tanulni érkeznek az emberek. Kisebb hányaduk keveset hallott, keveset tud, hát elmegy és megnézi, miről beszélnek azok, akik jártak ott, akiktől hallottak e rémisztő helyről. A harmadik típus hitetlenkedni megy. Tovább gyakorolni a szüleiktől, nagyszüleiktől ellesett, meghallott, ne adj’Isten betanult rasszista mintákat. Ők mosolyogva sétálgatnak a haláltábor utcáin, ösvényein, egymás fülébe susmorogva hajtogatják kételyeiket, majd túrájuk végén teljes bizonyossággal, és tökéletes „mindentudással” ejtik ki szájukon az alábbi mondatokat: „Tudtam én, hogy jól működik a zsidó marketing. Óriási csalódás volt számomra az egész. Eddig sem hittem el a mesét, szerintem egy rafinált csalás ától cetig. Humbuk, én mondom, humbuk, történemlem-hamisítás! Most már megértem a holokausztot tagadókat.”
Ezek az emberek azok, akik üszkös csontokat keresgélnek a kemencékben, akik nagyítóval vizsgálják a lövésnyomokat, és vizsla szemekkel figyelik a barakkok padlóját, hátha találnak hajszálakat itt, vagy ott. Persze, ha találnának is csontokat, hajszálakat, azonnal felmerülne a kétely: ki tette azokat oda? Ezek a lények pont olyanok, mint akik nyolcvan – nyolcvan-egynéhány éve pörgették a náci gépezet fogaskerekeit. Gyilkoltak vagy kiszolgáltak, lőttek vagy a hóhér kezébe adták a gépisztolyt, kötelet, szuronyt. Normális értékrendű, és felfogású emberek csak ritkán találkoznak ilyenekkel, hiszen szociális köreik gyorsan kifilézik ezt a fajtát. A legveszélyesebbek azonban tökéletes mimikriként működnek. Nem látszanak vagy épp nagyon is normálisnak néznek ki. Érzelmesek, meggyőzőek, odafigyelők, kedvesek. De a mimikri is megmozdul, levegőt vesz, táplálkozik. Néha beszél is.
Elképzelhető, hogy él közöttük olyasféle, aki évtizedekig őriz egy puhaborítású Mein Kampfot a lakótelepi lakásának ágyneműtartójában. Aztán „szerelmének” ajándékozza azt. Pedig családi ereklye. Igazi érték. Nem tudhatom.
Találkoztam egy mimikrivel. Megmutattam neki magam, az életem, a családom, a múltam, és a hitem. Megkedveltem őt. Igen, a mimikrit. Aztán megmozdult…
Visszakapta a puha borítású Mein Kampfot, hiszen az számára igazi érték, családi ereklye annak ellenére, hogy minden betűje igazolja a gyűlöletet, népirtást, igazolja magát a haláltábor létezését. Talán nem olvasta el, talán ki sem nyitotta. Talán.
És végül a mimikri ihlette vers. Mobilon tudsz rajta nagyítani, teljes képernyőre állítani, amit csak akarsz.
