Azt álmodtam, hogy azzal a nővel fekszem egy ágyban, akit szeretek. Oldalra pillantok, látom lágy vonulatú varázslatos sziluettjét, hallom halk, tavaszi szellőre emlékeztető szuszogását. Barna haja fátyolként fröccsen szét a párna márgasárga damaszthuzatán. Felém fordul, rám pillant, halvány mosoly suhan át dús ajkain. Közelebb húzódik, és frontális öblömbe tolat. Hátulról rátapadok, és finoman magamhoz húzom. Sötét hajának valamennyi szálából trópusi gyümölcsillat párolog, és béleli ki orrom üregeit. Érzem, szeretem őt. Kurvára szeretem. Szeretném…
Pitty, pitty. Fasza. Hajnali három. Megint.
Karórám kettőt rezzen, jelezve a megkezdett órákat. Riadtan oldalra pillantok. A szobát éjsötét uralja. Álombéli szerelmem sehol, de itt kellett lennie, mert valami kesernyés illat maradt utána. Az ágy bal oldali feji végén csinos kupacba halmozott ruhagúla figyel, tegnap este levetett alsógatyám trónol a tetején. Szaga valóban trópusi, de inkább a rothadó maracuja, moníliás mangó, és erjedt papaya keveréke. Mintha a periódusos rendszer valamennyi eleme egyetlen bűzmolekulává állt volna össze, hogy kitöltse a szennyesből álló puha dombot. Órámra pillantok. Vasárnap, három óra és egy perc. Ezen a héten hozzám kellett volna állítani az órát. Minden nap három órakor keltem. Pontban háromkor.
Hajnali három órakor a félálommal, magánnyal, és kilátástalansággal keverednek idióta, vidám gondolatok. Mint amikor repedt csuklóval füves cigit szívsz, olyan érzés. Tudod, hogy eltörött, de baszol az egészre.
Tizenöt évesen smároltam először. Előtte, de konkrétan akkor sem volt barátnőm, tehát kézenfekvő kérdésként merülhet fel, hogy ki volt a szerencsétlen áldozat. Ki volt az, aki lehajolt pubertás-hozzám, kinyitotta a száját, és áttolta a nyelvét az én számba. Abban az időben göndör, hosszú hajam volt, de nem ám az a woodstocki faszagyerek-fajta, hanem olyan jellegű, mint amikor egy csincsillát tévedésből meghág egy törpenövésű selyemkutya, és szerelmük gyümölcse szimbiózisba kezd egy sztk-keretes szemüveget viselő levesteknőssel. Igen, jól látod, én voltam a teknős. A hajamat tizenöt éves koromig az apám fésülte pontosan olyanra, mint amilyet magának alkotna, ha lett volna haja. Ám neki leninsérót adott a Magasságos. Hajam mindig hullámosra szárította, és az egységesen egyforma hosszúságú rőzsét oldalra simította. Szárítás után pont úgy néztem ki, mintha valami sargasso-tengeri barnamoszat alkotna közös telepet egy fejletlen homo sapiensszel. Apunak rettentően tetszettem. Kéjesen elégedett arccal engedett iskolába, engem pedig abban az időben inkább az foglalkoztatott, miért vagyok lábujjhegyen állva is maximum bernáthegyi marmagasságú, mint az, mi van a fejem tetején. Az sztk-keretes szemüvegről nem is beszélve. Amiben egy négy és fél dioptriás mini űrteleszkóp funkcionált. Baszki. Na, mindegy.
Tehát – folytatva a sztorit – ott állok én, tizenöt évesen, a leírt külsővel, smárolás, és nyelvtologatás előtt. Gondolom, hogy néhányak fejében most egy hollywoodi filmes csavar gondolata forog. 1. verzió: egy gimis bombanő megpillant, lehajol hozzám, áttolja a nyelvét, és kapucsínó habot turmixol a nyálamból. 2. verzió: egy gimis osztálytárs megpillant, megsajnál, áttolja a nyelvét, és felspulnizza az enyémet. 3. verzió: egy gyengénlátó gimis osztálytárs az őszi sulibuliban sötétben, betépve kitapogat a táncoló tömegben, áttolja a nyelvét az enyémbe, és nyálkahártya nagytakarítást végez a szájüregemben. Nos, mindhárom verzió helye a kuka, és maradjunk a szomorú, mégis viccesen megható valóságnál.
1984. Ősz.
A gimit kötelező gyermekmunkával kezdtük. Olyanok voltunk, mint egy seregnyi fehér kunta-kinte. Középiskolám szerződésben állt a Kőbányai Konzervgyárral, és vezetőink úgy állapodtak meg velük, hogy két héten keresztül minden hajnalban egy laktanyányi gyerek belép az üzem kapuján, és elfoglalja helyét az almapaprikát erjesztő kádaknál. Ott megkapjuk a feladatot, oszt jóvan, mehet a meló. Így is volt. A mi osztályunknak két feladat jutott. A gyerekek egy része teleszkópos nyelű merítőhálóval meregette ki a savanyúságot a hatalmas paprikaerjesztő kádakból, míg a többiek a már betöltött és lezárt öblösüvegeket pakolta kartonokba. Mivel nekem pont szemmagasságban volt az erjesztőkád széle, a testi edzettségem pedig egy ötéves szudáni kislányéval volt egyenértékű, úgy döntöttek, hogy a kis pöcs – azaz én – majd kartonokat hajtogat dobozokká, és adja kézre az üvegpakolóknak. Klassz munka volt, kiválasztottnak érezhettem volna magam, ha a hajtogatói territórium csak az enyém. Igenám, de nem így volt. Három konzervgyári munkásnővel kellett szót értenem, ami önmagában könnyű műveletnek tűnt, hiszen együttes szókincsük tizede lehetett az enyémnek, és abban már benne voltak a névelők, és számok. A kartonhajtogatáshoz viszont szavak sem kellettek. Megérkeztünk tehát a történet origójához. Innentől gyorsítok.
Adott három, enyhén szellemi fogyatékos konzervgyári nő. Mindhárman ivarérettek, és büdösebbek az erjedő almapaprikánál is. Hármójukból kettőnek tinédzseresen pörsent a bajsza, és pöndörödött némi állszakállka. Őket nyugodtan zárd ki a sztoriból. Maradt tehát egy. Ezen az egyen minden rajta volt, ami tizenöt éves önmagamnak elég lehetett ahhoz, hogy nőnek értékeljem.
A második nap hallottam meg először, hogy rólam beszélgetnek. A harmadik nap meg-meglökdöstek, ahogy hidraállatokként változtatgatták helyüket a munkaterepen. A negyedik nap az egyik szakállas rácsapott a seggemre, a másik szakállas pedig hangosan felröhögött. Ekkor csodálkoztam rá, hogy léteznek fekete, kiégett várromokra emlékeztető emberi fogak is egy olyan szájban, ahol egyébként pont annyi egészséges fog lakik, ahány nyelv. Az ötödik napon a harmadik, a legfiatalabb, és nem szakállas női teremtmény megfogta a kezemet, és félrevont egy olyan helyre, ahol három emelet magasan öblösüvegekkel teli raklapok álltak. Mindeközben a két szakállas mélyből hörgő, szétdohányzott hangon visongott, mint amikor a hiénacsapat döglött gnúborjú tetemére lel a naplementés szavannán. Sosem felejtem el azt sem, mit mondott a két bajszos-állszakállas a nemszakállas harmadiknak életem első csókja előtt, de azt majd a bejegyzés végére teszem. Maradjunk a csóknál.
Odahajolt hozzám, és a szemembe nézett. Két fekete pötty, véreres fehér karikák közepén, ezek voltak a szemei. A háttérben öblösüveg-lakótelep adta a romantikát, és almapaprika-kergető hálók nedves cuppogása a szerelmes dalt. Pirosló ajkát rátapasztott az enyémre, majd nyelve feszítővasával behatolt fogaim között, és néhányszor megpörgette odabent. Aztán távolabb lépett, és elmosolyodott. Igazgatta szoknyáját. Fekete, hosszú haja keretbe foglalta kúp alakú „élien-fejét”, copfjai csapzottan vállaira hullottak. A csók utáni tekintetére nem nagyon emlékszem, mert csak szájának optikai tuningja égett elmém barázdáiba. Mosolygott, és ez a mosoly volt életem legsötétebb mosolya. Elvesztem abban a mosolyban, létezésem fekete lyukává vált, és elnyelte életem első csókját. Sosem felejtem el.
Nem volt foga. Még egy kurva, rothadó várromja sem. Üres volt a szája.
Így utólag, hajnali háromkor az ágy szélén ülve viccesnek tűnik ez az egész csókhistória. Csak áldani tudom a sorsot azért, hogy nem történt meg az, amit a két szakállas csók előtt mondott Ilonának. Ugyanis ebből a mondatból a nemszakállas neve is kiderült, és ha megtörtént volna, amit a szakállasok javasoltak neki, akkor a pszichológusomnak nemcsak életem első csókját kellene kidolgoznia lelkem tömlöcéből.
„Aggyá’neki, Ica, hádemánte, üttesd magad háturú’!”
Aztaqrva. Jó megébredni.
