—————————————————————————
Első szakasz – mein Weltkrieg und mein Kommandant
55 évvel, 10 hónappal és 18 nappal ezelőtt anyám rövid vajúdást követően a lábai közé nézett. Ha ekkor úgy dönt, hogy remegő ujjal a méhlepényen inkább fúr két szemet, két orrnyílást és egy lukat a szájnak, akkor talán minden jobban alakult volna mind neki, mind nekem. A feleségemnek mindenképp. Ám vonzotta a kibaszott hagyomány, és megtartott magának, meg apámnak, hogy legyen kivel játszaniuk a születésemet követő 21 évben.
Ha a világra jövetel és a 21. életévem között eltelt időről kérdezne a pszichológus, akkor csak annyit mondanék szerény csendességgel, hogy kerültem a hangos eseményeket, igyekeztem szélárnyékban lavírozni, és nem szembenézni a tényekkel. Igazi konformista kis poltergeistként éltem. Ha a szüleim azt kérték volna, hogy a reggeli edényeket körkörösen nyalva a nyelvemmel mosogassam tisztára, másodperceken belül trópusi folyóként ömlött volna a nyálam. Ha azt kérték volna, hogy pávatollal a valagamban sasszézzak végig a nagykörúton, akkor most cikk lennék egy 70-es évekbeli Népszabadságban. Ha azt kérték volna, hogy ne nagyon látsszak, ne nagyon hallassam a hangom, és ne akarjak véleményt formálni, akkor így tettem volna. Helyesbítem az előző mondatot. Kiveszem belőle a „volna” szócskát. Úgy helyes. Szóval, klasszikus „jógyerekként” éltem, csak nagyon ritkán emeltem fel a hangomat, és még gondolatban sem akartam szétbaszni senki fejét. Ez nem egy genetikailag determinált cuki tulajdonság volt. Így lehetett túlélni, megúszni, alacsonyan tartani a pulzust és a vérnyomást. Sokszor azonban így is bebaszott a trópusi vihar. A hétköznapi hurrikánok végén minden évben egyhavi szélcsend következett. Nyaranként a nagymamám vett magához, és boldogan üdültetett engem, a kócos, jóravaló, kussolós kisunokát. A kisunoka pedig három héten keresztül olyan boldogan nyaralt a sötét, dohos, szobakonyhás, „odakintabudis”, „hozzakútrólvizetes”, „lavorbanheremosós” putriban, mintha a brunei szultán palotájában bukingolt volna egy kingszájz apartmant esti hepifinises masszázsbérlettel az árban. Fogalma sem lehetett arról, hogy kisunokája számára a nem vele töltött tizenegy hónap komfortosság tekintetében a második világháborúval vetekedett. Ilyen ez, hogy Vonnegut szavaival éljek.Szóval, lássuk csak statisztikailag eddigi életemet. 55,88 éve, azaz 670,61 hónapja, 2915 hete, 20411 napja születtem. Kereken 7820 napot éltem egy fedél alatt anyámmal és apámmal, meg saját második világháborúmmal. Ha a nagyival töltött mézesheteket leszámítom, akkor is 7000 napnyi túlélés taktikáját vittem tovább következő életszakaszomba.
Második szakasz – az akasztott ember szakasztott mása
34 éve, 5 hónapja és 20 napja ismertem meg azt a nőt, akivel összekötöttem az életemet, és aki megörökölte velem együtt a bennem zajló háborút is. Életem 62%-át mellette, majd mögötte tettem meg, a maradék 38% pedig a háborús övezet.
Nagyon akartam őt. Kedves, szexi, odaadó, tapasztalatlan, biztonságos. Ezek a szavak jutnak eszembe, ha az első találkozásra gondolok. Csodaszép szemei voltak. Szerethettem. Háborgó, bizonytalan, fura, magába forduló. Ezek a szavak juthattak eszébe rólam. Vagy csak egy. A faszkalap. Ugyanis abban az időben kezdett kiütni rajtam a 7820 napnyi folyamatos háború. Olyan lehettem, mint egy lábatlan veterán, aki egyik kezében egy folytonégő cigit, a másikban pedig egy soha ki nem ürülő piásüveget tart, borostás arcán sörétlyuggatta hegekkel, szemei bogarában atombomba-gomba lobbanással. Ja, a fogakat kihagytam. Mert nincsenek. Két szóval: szarul festhettem. Mondom, mint valami háborús hős. Mégis megfogtuk egymás kezét, és elindultunk azon az úton, aminek a végén most állok. Egyedül.
Megismerkedésünk évében kezdtem az egyetemet, négy év múlva lediplomáztam, ugyanebben az évben alijáztam. Egy év múlva – megszakítva izraeli kintlétemet – elvettem Őt feleségül. Mert szerettem, mert megbíztam benne, mert nyugalmat sugárzott, mert elhittem, hogy nekem is összejöhet, mert erőt sugároztam, mert én, a nyomorék, tolókocsis háborús veterán, sörétlyuggatta borostás pofával, a pia és cigi ellenére talpra álltam, lábakat növesztettem, és életemben először, magabiztos hangon, mosolygó szemekkel azt ígérhettem egy nőnek, hogy mellettem biztonságban lesz. Dolgoztam, tanultam, éltem. Elvettem feleségül, mert megtehettem. Mert megtehettük. Együtt. Boldogok voltunk. Úgy nézett ki.
6 hónappal és 7 nappal később – azaz 190 nap múlva – egy nyomorék, borostás, sörétlyuggatta pofájú, trágár, és szomorú háborús veterán landolt a Ferihegyen. Én, személyesen. Végtelenül csalódott voltam, viszont már házas.
Harmadik szakasz – Az élet menete
29,59 év, 355 hónap, 1544 hét, 10808 nap. Ez a négy szám ugyanarra a főnévre mutat: házasság. Ebből azért érdemes leválasztani a legutóbbi, mai napig tartó 1 év 4 hónap 25 napot, azaz 512 napot (1,4 év, 16,77 hónap, 73,14 hét), amit külön háztartásban töltöttünk. Akkor is majdnem harminc évnyi házasságról beszélek.
Kezdjük az elején, taxizzunk ki Ferihegyre, és szedjük fel a szomorú veteránt. Nemcsak a tekintete üres, de a zsebe is. Semmije sem maradt, hiszen feladta munkáját, elképzeléseit és álmait. Pénztelenül, végleg másra utalva, nyomorult és kiújult gyerekbetegségeit hordozva, bezárkózva és magában tovább élve azt a világot, amit otthagyott. Elkezdett hát egy közös nevezős életet élni. Elkezdtem hát egy közös nevezős életet élni. A közös nevező egy nagy kör és egy kis kör közös metszete volt. A kis kör szinte eltűnt a nagy körben. Majdnem olyan volt, mint egy tartomány az országban. Mint Szváziföld Dél-Afrikában. Zárvány. Bolhafing a bálna gyomrában.
A megvalósulás, és a megvalósítatlan közös metszete. Mintha az élet és az álom alkotna szövetséget. Az akarat, és elfojtás házassága teljesedett ki egy közös, mégis furán egységes létben. Tudja a faszom.
Negyedik szakasz – a túlélés a tét
512 napja élek külön. Nem tudom, mikor lettem nagyon kevés, mikor fogyott el az a belső tartalék, ami nap, mint nap felkeltett, dolgoztatott, programokat kreált. Nem tudom, mikor lettem egy olyan szövetség tagja, ahol két teljesen új és egyforma közös nevező alakult ki, de az én köröm már nem adott közös metszetet. Ahol a két kör egyike sem az enyém. Mikor kaptam olyan fejlövést, ami ugyan nem ölt meg, de a gondolkodást blokkolta. Mikor érezték úgy a barátként pózoló barátaim, hogy itt az ideje hátat fordítaniuk, és az új szövetségessel parolázni, aki szintén barátként mutatkozott be, majd az Ő segítségével, a seggembe karót szúrva az út szélére tettek humanoid szoborként. De megtették. Ezzel sikerült visszalépnem az első szakaszba, a világháborúsba, ahol minden kifejezésnek – szeretetnek, gyűlöletnek, félelemnek, biztonságnak – volt helye, és valami elbaszott jelentése is. Kivételt csak egy képez: a bizalom. Az véglegesen eltűnt. Mint egy darab szar a latrinában.
Az alábbi verset a fenti érzések ihlették. Talán megmagyarázzák, miért tűnök el hirtelen mások szeme elől, de igen sokszor saját magamnak is. Miért vagyok egyszer bizakodó, majd rövid időn belül eluralkodik rajtam a teljes lemondás. Még sohasem történt meg velem, hogy versírás közben a gödör fenekére kerülök, most először. Általában feloldoznak az írások. Ez a kivétel.
A vers két teljes oldalas. Lapozz!
