Kezed oly hideg, mint az a lelkedből kimondott
kökényszáraz, homlokomra szegezett Szeretlek,
melyet oly nehezen formáltál száddal, mintha
nyelved kettévágta volna valamelyik betű,
vagy szótag, vagy csupán a gondolat, hogy
kénytelen-kelletlen lelkesedéssel magad elé mondtad: Szeretlek,
mintha nekem szólna, és nem csak rideg belsőd
késéllel kényszerített vajúdását tapasztottad volna
homlokom lapos síkjára.
Őszinte ölelésed sosem felejtem, hiszen karoddal
úgy szorítottad testem, mintha egy közepes adag véletlen
kicsusszant puha, kevéssé emésztett bűzös ürüléket
terítenél magadra, vagy mint az a fajta hanyag anya,
ki két slukk közt a cigifüstben, kókadt mellén szoptatja
a köztéri bokorban ahhhh-hirtelen maga alá ürített méhlepényét,
nem tudván, hogy gyermeke is a szülés része, és boldogan
lépdel tova, oda, hol nem hallja a zöldellő cserjésben hagyott
ordító maradékot, melynek életet adott.
Szeretsz? Mondd ki!
Nem mondom, úgyis tudod!
Nem tudom, hallani akarom!
Ha nem érzed, akkor hagyjuk!
Ne hagyjuk, csak hallani szeretném, mert én szeretlek!
Én is!
Akkor mondd ki!
Nem mondom, hagyjuk. Ha nem hiszed, a te bajod.
Nem mondod, mert nem érzed.
Nekem ne mondd meg, mit érzek!
Akkor, kérlek, mondd, hogy szeretsz! Mert én szeretlek.
Én is.
Rendben, akkor ne mondd!
Ölelj kérlek!
Nem.
Akkor magamra fonhatom a karod? Olyan mintha megölelnél.
Rendben. Csináld!
Köszönöm. Most jobb.
(Csókolj meg!
Rendben…megkaptad…
Ez nem csók, puszinak is gyors.
Ez van. Örülj neki, hogy egyáltalán!
Rendben. Legyen.)
Hidd el, szerettelek!
Tudom! Szereteted végül megtalált.
Tényleg? Hogyan, hol?
Egy urnában. A küszöbömön.
