Két évvel ezelőtt írtam egy blogbejegyzés, egyfajta összegzést arról, hogy miként jutottam el a hosszú futásokig életem korábbi fázisaiból kibontakozva. Rókacsapda címet adtam annak az írásnak. Akkor úgy éreztem, hogy olyan kelepcébe kerültem, amiből nincs kiút. Egyfajta fizikai, testi börtönbe, mely már akkor is fénytelen, dohos, és kibaszott sötét volt. Ahhoz képest nem kizárólag az idő futott a maga kegyetlenül gyors, lineáris útján, hanem ez a börtön is eltűnt a föld felszínéről. Nem kitörlődött, mint valami beteg emlék, nem megoldódott, melynek a végkonklúziójaként buggyant mosollyal az arcomon, áldott állapotba kerültem, hanem tömlöcöm elsüllyedt a föld alá, és ott lebeg valahol a büdös franc, és a pokol határán. Velem együtt. Meg a jókedvemmel együtt. Magával rántotta a bizalmat, hitet, szeretetet, vidámságot, megbízhatóságot, mindent, ami az élet folytatásához, egyáltalán a napi küzdelemhez kell. Nincs futás sem, ami ideig-óráig nyugalmat biztosított, és fura módon tervek szövögetésére buzdította az agyamat.
Most pedig folytatom a Rókacsapda című bejegyzést, egyfajta megosztott lábjegyzete ez az írásom annak. Húsz évre visszamenőleg vannak emlékeim, írásaim, nem kevés. Több etapban fogom ezeket elektronikus papírra írni, továbbra sem vigyázva a nyelvezetre, stílusra, nem számít kik olvassák, és mit szólnak hozzá. Célom, hogy embereken, és az életemen keresztül bemutassam a mai iskolarendszert, annak működő és működésképtelen részeit, és a cím sem véletlen választás. Néhány etapon keresztül eljutunk majd oda, miként és hogyan, milyen szereplőkön keresztül jutott el az iskola arra a pontra, hogy egy működő tantestület alkalmatlanná lett nyilvánítva. Miként történt meg, hogy én első fecskeként felálltam, és otthagytam életem legklasszabb közösségét, mint eb a sza(ha)rát. Hát, hajrá.
A kétezerhármas év egyik tavaszi reggelén egy nagymúltú multi multifunkcionális, de jobbára értékesítésre tuningolt szajhájaként ébredtem falusi otthonom első emeletén. Ugyanezen nap estéjén leendő tanárként hajtottam fejemet nyugovóra. A köztes időben felmondtam a szajhaképzőben, és állásinterjúztam egyet a helyi suliban. Mondtam már?
2003. szeptember 1. Tanévnyitó ünnepség. Az iskola ajtaja inkább hasonlított egy vastelepi kocsibejáróra, mint boldogságra vágyó gyermekek előtt megnyíló iskolai kapura. Ha csak a kapun múlt volna, valamennyi gyerek a vas hideg és meleg megmunkálásából élne. Popszegecselt bádogdarabokból állt. Csak egy adag gázolajszagú, platós-ifányi rozsdás vasúti sín hiányzott a parkolóból, meg néhány fogatlan sutyerák, hogy azt gondoljam, a bicskei MÉH lerakata előtt állok. Nagy változás volt ez nekem a multi csilli-villi világa után, ahol még az ablakon berepülő légynek is fényesre polírozzák apró kitinpikkelyes golyóit. Már, ha vannak neki egyáltalán golyói… vagy fényesre nyalják, apró, kitines seggét. Az csak van neki. Mindegy, vissza a sztorihoz. Az interjúval tulajdonképpen már megléptem, amit kellett, döntöttem, hát bekukkantottam a metálkapu mögé. Odabent gyerekek ácsingóztak az aszfaltos udvaron. Középen egy barna öltönyös faszi szuggerálta őket, kezében mikrofonnal, amibe vélhetően a magyar himnuszt próbálta ritmusosan beletömködni, de a túlvégen – a hangszórókból – csak valami nyöszörgésféle türemkedett elő, ráadásul számomra érthetetlen, ómagyar nyelven. Mint kiderült később, ez a fickó képviselte az iskolát. A világ legegyszerűbb emberét képzeld el, de legyen öltönyben. A legszürkébb öltönyben, ne valami világoskék Ralph Redfordba öltöztesd! Húzz a lábára kopott orrú, barna makkos cipőt, annak pedig ragassz a talpára egy kis szalmával elegyes csirkeszart! Megvan? Ezután köss a nyakára barna, bézspöttyös nyakkendőt, szabályosan ám, Pratt-csomós technikával! Ezután fésüld sármosra a rőzsét, amit Isten szőrként a fejére hányt! Ne, ne fésüld meg! Álljon az úgy, ahogy a gyenge délkeleti szél befésülte neki. Kész? Előtted áll? Dehogyis, ne kamuzz! Hiszen az arcát nem látod. Ehhez kell egy kis fantázia, hiszen nem mindenki találkozott még azzal a sztereotíp vasúti munkással, aki munkahelyi csákányával a vágányok közt turkálja a bazaltzúzalékot. Vékony, szinte lószerű arc, széles járomcsonttal, és keskeny állkapoccsal. Bőre naptól cserzett, mégis szürke a délutántól késő estig elfogyasztott kereskedelmi mennyiségű kannás bortól. Biztos láttad már Berény Róbert 1919-es plakátját Fegyverbe, fegyverbe! címmel. Na, azt a plakátfaszit képzeld el a már meglevő öltözékben, csak csukd be a száját, ne üvöltözzön feleslegesen. Tegyél fogakat a szájába, szürkéket, barnás árnyalatú nikotinfoltokkal. Nem kell 32, Isten ments. Elég 10 is. Ne pakold az összeset előre. Legyenek úgy, mint Covid alatt a járóbeteg rendelőben elfoglalható ülőhelyek. Minden második le volt ragasztva A4-es papírra nyomtatott behajtani tilos ikonnal. Most összegezzük! Leírhatjuk teljesen is, a már meglevő tulajdonságaival felruházva, meg két szóval is. Melyik legyen: a hosszú vagy az iszonyatosan proli?
Az élet nagyon-nagyon fura dolgokra képes. Különböző élethelyzetekben, hosszú idők távlatából is ugyanazokat a mintázatokat dobja vissza. A fenti képen Te magad raktad össze azt az embert, aki akkor volt igazgató, amikor bekerültem a közoktatás egyszerű, pénztelen, már akkor is sunyi rendszerébe. A fickó totál alkalmatlan volt arra, hogy egy olyan intézményt vezessen, ahol súlyos felelősség pacsizik a szaktudással. Ez az ember tulajdonképpen arra is alkalmatlan volt, hogy az iskolai intézményrendszer bármilyen apró puzzle darabkáját képviselje, hiszen mást sem tudott, mint automatikusan levegőt venni, és szabálytalan időközönként kiüríteni a béledényrendszerét. Ezekre egy gőte is képes, de még az iszapban turkáló lápi póc is. Az egy hal, baszod, mielőtt még rágúgliznál. Mégis, ez az ember lett a főnököm, és mindvégig nem vetette ki a rendszer. Így megy ez! (Vonnegut, mint mindig.)
Kettőezerhárom. (Te leszel a párom.) Kezdet. Kettőezer-huszonhárom. Vége.
Amiket én láttam… Ha azokat kisfilmek formájában mind lementettem volna merevlemezre… Ötszáz terrabájt tömör vicc, érzelem, tapasztalat. Élethelyzetek, emberek. Mazsolázzunk. Csak pár cuki történet erejéig.
Német tanárnő. Történet időpontja: kétezres évek eleje, tavasz, becsengetést követő ötödik perctől a teljes aznap. Egy ideig áll az udvar közepén, és fejtartásából következtetve látszólag Istennel beszélget. Persze, hogy felfelé, lefelé az ördög lakik, vagy ki a tököm. Ritkás, kócos hajába bele-belekap a szél, vékony alakja sziluettként sejlik fel az égi pályán felfelé közlekedő Nap fényében. Ez az állókép akár szép is lehetne, de hagyjuk, mert főhősünk egy sírból frissen kikelt zombi volt. Lassan elindul az iskola hátsó épületsora irányába, dadogva jár, láthatóan nem tudja hova kell mennie leadni egy igényes, minden porcikájában felépített tanórát. Tulajdonképpen azt sem tudja, hol van. Nem csak a helységet, de a falut sem, talán az országot, de a bolygót sem tudná megmondani, ahol németórája lenne, ha tudná. Elérvén a hátsó iskolaépületet, eltűnik szem elől. Aznapra teljesen. Sétált egy nagyot a falu határában húzódó kukoricásban. Kereste az osztályt. Ezt a tanárt kivetette a rendszer. Alkalmatlan volt.
Magyar tanár. Valamikor kettőezerhatban. Hordószerű test, fehér, hajszáleres arcbőr, antinő filling, hatalmas, búslakodó sóhajtások, lefittyedő, élettelen ajkak, folyamatosan ventiláló fekete depressziófüst. Nyolc óra. Csengetés. Hóna alatt a tankönyv, munkafüzet, tolltartó. A másik hónalja üres. Ott simán elfért volna egy cirokból szőtt akasztófakötél, és egy kisebb imakönyv. Elindul az osztálytermek felé, vonulása a fejvesztés előtti Boleyn Annára hasonlít. Eltűnik a homályban, elmúlik negyvenöt perc. Csengetés. Szinte fütyörészve tér vissza. A sóhajok felszívódtak, mint a reggeli pára, csacsog, érdeklődik, anekdotázik, kinyílik, mint a körtefa virága. Szinte nővé válik. A fekete depressziófüst szagát pedig felváltja egy semmivel össze nem hasonlítható illat. A körtepálinkáé. Ezt a tanárt kivetette a rendszer. Alkalmatlan volt.
Napközis tanárnő. Valamikor akkor, és utána, és napjainkban. Tanterem, odabent gyerekek. Csend. Félelmetes csend. Rendhagyó csend. Csak egy némákat nevelő intézetben lehet ilyen kuss. Meg a fegyházban. Nos, ezekben a gyerekekben egészséges hangszálak voltak, csak vigyáztak rá, hogy ne nagyon rezegjenek. A tanári asztalnál fiatal, duci nő üldögél. Mint egy emberméretű hőlégballon. Megszólal. Tanárnénis, becézgető-csivitelő hangot várna az ember, de egy ravensbrücki SS-felügyelőnő hazafias hangja tör elő a torkából és kérdést formáz vele. A gyerekek mismásolnak. Az ölüket nézik. Süketet játszanak. Lehet, hogy néhányuknál korai inkontinencia is fellép. A fiúk csöndesen morzsolgatják gatyájuk elejét, közben nyalják a szájuk szélét. Egyetlen dolgot nem tesznek: választ nem adnak. A führerin elmosolyodik, és az asztalra támaszkodva feláll. Győzött. Jó nevelő, hiszen csend van. Nos, ezt a tanárt nem dobta ki a rendszer, csak az iskola. Pedig alkalmatlan volt.
Rendhagyó történet következik, merthogy nem pedagógusról szól most a fáma. Kettőezerhét-nyolc-kilenc, valahogy arra az időszakra lövöm be a sztorit. Átlagos földrajz óra, nyolcadik évfolyam, azaz a tizennégytől tizenhét évesig tartó korosztály, agytól és kapacitástól függően. Magyarhon, domborzat és vizek, vaktérkép, ahogy azt a földrajzosok étlapján napi menüként megtalálhatod. Nagyjából tíz órája csak ezt az anyagrészt toltam, ahogy a csövön kifért. Valaki csurig lett vele, valaki meg félig üres volt még. A félig üres kategóriát két nagyon különböző szekcióra osztanám. Egy részük azért volt félig üres, mert akkora többkapus raktárba rámolta a tudáscuccot, hogy maradt bőven hely további szállítmányoknak is. A másik ügyfél azért volt félig tele, mert ugyan nagy volt a raktár, de szűk volt a bejárat. Mint amikor marmonkannából pipettába önti az ember a vizet. A pipetta körül minden csupa tajték, az eszközben meg lötyög a lötty. A teli kategóriát is két csoportra bontom. Az egyik fele azért volt tele, mert lassú, de szorgalmas volt, a másik meg azért, mert nem volt háttértár a szoftver mögött. Ők a napi rutintól is tele lettek. Nos, a négy csoportból a történet hőse ez utóbbiba tartozott. Bántani nem szabad egy hasonló gyermeket, csak akkor kell felfigyelni rá, ha hirtelen a hardveréről kezd el beszélni egy ilyen full-szoftveres mókusagy. Mintha bayerzsolt a szeretetről és könyörületről tartana előadást, egy átlagapa a szülés nehézségeiről vagy arról, mekkorát menstruált a hétvégén. Szóval, semmi értelme. Folytatom hát a történetet.
Vaktérkép: a lusták Braille-írása, a szorgalmasak mentsvára. A vaktérképen vonalak és számok, minden vonalhoz egy szám tartozik. A feketék hegyvonulatokat, a kékek pedig folyókat jelölnek. Újra kiemelem azt a tényt, hogy Magyarország hegyeivel foglalkoztunk – akkor már 450 perce, azoknak is csak egy régióra eső néhány tagjával. Egészen konkrétan a Dunántúli-középhegyvidék hegységeivel, ami nem ötszáz megtanulandó név, hanem pont hét. A nevek sem szuahéli nyelven voltak, az írás sem héberül, vagy kínaiul, amitől négyliteres folyadékcseppek formájában verítékezne az épelméjű nyolcadikos. Nem. Hét darab hegység, hét darab számmal. Hét percet adtam rá. Minden szó megalkotásához egy perc járt, hogy még az egybitesek is ki tudják csalni a megoldásokat a padba rejtett atlaszból, aztán sutty, beszedtem. Ebéd közben javítottam ki a felmérőket, amikor egyszer csak kimeredt a szemem, megállt a kanál a kezemben, és egyetlen nyeletre adagoltam magamba negyed kilónyi forró sóletbabot. Az egyik „negyedik kategóriás” leányka dolgozata került elém. Minden vonal üresen maradt, csak a Vértes alatt állt megoldás. Közelebb hajoltam, mert nehezen tudtam kiolvasni. Himalálya, ez állt ott feketén-fehéren. Himalálya. Olyan volt, mint egy elektromos kisülés az agyban. Mint amikor Fifi, az egyébként szobatiszta pudli, minden előjel nélkül lefossa a nappaliban heverésző fehér kasmír szőnyeget. Mint, amikor újszülött fölé hajolsz, és az örömében össze-vissza kapálózik. Mint, amikor tizenöt sör után elalszol, majd a legmélyebb álmodból felébresztenek, és megkérdezik, mi a neved. Mint, amikor életedben nem olvastál könyvet, csak ott díszelgett a nappali falán egy kép, aminek az volt a címe, hogy Himalaya. Ennek a kislánynak köszönhetjük, hogy hazánk nem csak egy szaros Kékestetőt tud felmutatni, hanem ott gőgösködik a Bakony és Gerecse között a weltrekord. Tanári pályafutásom során találkoztam már Föld körül keringő Nappal, szoptatós keresztespókkal, meg lógó pöcsű gácsérral, de mindezek között ez volt a legvadabb. Mint írtam, ebből a kisleányból teremtés közben a jóisten kihagyta a memóriakártyát, de a bővítés lehetőségét sem adta meg neki, hogy esetleg egy külső vinyóval rákapcsolódjon az információra. Kurva genetika, jól kibabrált vele. Kedves, ostobamosolyú, messziről dekoratív, közelebbről – vagy színházi távcsövön keresztül viszont szerény külsejű lány volt. Miért érdekes ez? Jelenleg ő a politika prominens arca. Posztol, megoszt, véleményt formál, ítélkezik. Mint egy memóriakártyás verzió. A mai világ szenzációs mimikrije. Az iskolai rendszer felkarolta, helyesen tette. Értelmes munkára alkalmatlan, a rendszer mégis megtartja magának. Sőt.
Folyt.köv.
