Ez az írás egyáltalán nem vidám, olyan feszkós. Talán összefüggéstelen is, de ma ezt dobta a gép. Fészbukra való, de a megosztást nem érdemli. Kérlek Te se tedd. Olvasd el, és felejtsd el. Egy a kurva sok közül.
Eszembe jutott valami…
A munka az életem azon szegmense, ami a futás mellett a legtöbb időt igényli. Ma eszembe jutott, és egy kissé ideges lettem a gondolatától is. Úgy döntöttem, kiírom magamból. Magamnak, de neked is. Végülis a Csimax naplója egy napló, vagy mi a fene. Elektronikus pap. Klaviatúrán keresztül kommunikáló pszichiáter. Persze, egyben blog is, de pont ettől válik igazivá. Nem kell kamuznom, hiszen nincs kit átvágjak. Nem vagyok atomfizikus, nem kell világrengető értekezéseket írnom. Nem vagyok politikus, hogy meggyőzzelek arról, miért látsz mindent fura módon rosszul, és miért vagy „osztályidegen-szarember“. Nem vagyok ügyvéd, jogász sem, hogy meggyőzzelek az igazságról. Nem vagyok doki, hogy meggyógyítsalak, és nem vagyok állatorvos sem, hogy meggyógyítsalak, ha állat vagy. Nem vagyok megafos tévékettes sztárocska, aki még a budin sem képes mosoly nélkül üríteni. Csak egy átlagfaszi vagyok, egy bioföci tanár, aki az év 300 napjában gyerekekkel foglalkozik, és az év 365 napján fut. A kettő pedig rendkívül szoros kapcsolatban van egymással. Csak egy tanár vagyok. Pikírt, általában vidámkodó…most épp nem…, de ki mondta, hogy mindig vigyorogni kell… Ez egy napló, asszem írtam már.
Rövid leszek, mert ez a blog a futásról szól, és nem a rinyálásról. Mégis leírom, mert arra számítok, hogy a futás/írás majd megoldja a belső problémámat, ahogy talán Nektek is segít nap, mint nap. Ezt a mostani negatív hangulatot majd egy pozitív futással oldom. Holnap, holnapután. Ha pedig egyszer nem lesz futás, akkor nem tudom, mi a franc lesz képes segíteni.
Eszembe jutott, hogy már majdnem három hónapja elkezdődött a tanév. A gyerekek számára feltétlenül, számomra pedig kifejezetten. A küzdelem időszakában vagyunk, ahol a legfőbb örömforrást az ajtó nyikorgása kelti, amikor belépek az osztályba, és indul a mandula. A baromság kint marad, a tanulók viszont bent ülnek. Persze ott van a másik oldal pavlovi reflexe is: megszólal a csengő, és vége az órának. A kellemesből ki kell lépni a feleslegesbe, az értelmesből a bürokratikus ostobaságba, a „köszönjükszépenből“ az „örüljhogylukvanaseggeden“-be. Igazából ez az én legnagyobb bajom. Hogyan oldjam meg azt a kettősséget, amit a gyerekekkel töltött idő hasznossága és az iskolarendszer idegensége jelent. Nem biztos, hogy ez a jó szó rá, de ez jutott eszembe. Hasznos idegen vagyok, igen. Hogy milyennek látom a munkámat? Itt egy példácska, olyan Csimaxosan. Biztos el tudjátok képzelni azt a szupercsajt, akinek szexi teste, és gyönyörű feje van, de amikor közelebb hajolnál egy csókért, Ő elmosolyodik és kiderül, hogy hiányzik a jobb négyestől a bal négyesig az összes felső frontfoga. Addig jó, míg ki nem nyitja a száját, vagy tök sötét van. Kívánatos kívülről, de undorító belülről. Nos, ilyen az iskolai munka. Kívánatos a tanítás, undorító a mellé passzintott rendszer. Az utóbbi három évben ennek a szupercsajnak egyre kevesebb foga van, ráadásul már alulról is hiányzik néhány.
Aki ismer, pontosan tudja, hogy ritka az a nap, mikor nem taposok néhány kilométert az aszfaltba, erdei utakba, mezei ösvényekbe. Futok, amikor csak tudok. Nyáron többet, akkor nincs suli, kevés a munka. Viszont az iskolai időszakban a „ritka“ szó sem kerülhet elő, hiszen oldanom kell azt a feszültséget, amit a fogatlan bombanő kelt bennem. Elkezdődött a „versenyidőszak“ – munka, öröm, feszültség, futás. Stresszelek is tőle, ahogy rajtam kívül még rengeteg pedagógus. Csóróság minden szinten, KLIK, üresség, kontra a tanítás öröme. Stresszelek attól is, hogy mi lesz, ha valami miatt nem tudok futni most, a “versenyidőszakban, és rám mosolyog a fogatlan bombanő. Na, akkor mi lesz?
