Ezt a bejegyzést három részletben „netelem“ (egy szó a szótáramból). Mindháromban három szarvashiba ugrik majd elő, mert három a számom.
Mivel tanácsokat sosem osztogatok, ezért előre bocsátom, hogy a címben szereplő szarvashibákról azért tudok anekdotázni, mert mindet elkövettem már versenyek vagy épp hosszú-edzések során. Saját tapasztalatok, melyek adott pillanatban több, mint kellemetlenek voltak, utólag viszont inkább röhejesek. Azt is hozzáfűzöm, hogy harminc évnyi futómúlt ellenére is folyamatosan bakizgatok.
Kiindulási alapunk egy felkészült amatőr futó. Nem egy multihülye, IQ-lájt, bamba-balga marha, hanem olyan hétköznapi ember, aki látott már közelről futócipőt, futóruhát, és nem két környi margit-szigeti edzéssel a háta mögött vág neki élete első maratoni versenyének. Naszóval. Nézzük az elkövethető szarvashibákat, melyek kikészíthetnek Téged is egy hosszúfutás közben. A felsorolás nem rangsor, csak ebben a sorrendben jegyzeteltem őket a „futónaplómba“ (mert olyanom is van).
- Elfelejtettem levágni a körmeimet
A nagy lábujj körme két irányba szokott nőni, legalábbis nálam. Ha simán hosszú, akkor úgy megnyomhatja a cipő a verseny során, hogy két napon belül először megfeketedik, majd néhány nap múlva leesik. A feketedés és leesés közötti időszakban alkalmam nyílott arra, hogy lábujjról felnyithattam, és visszazárhattam a gusztustalanul elsötétedett szarucsomagot, mint egy Lada motorháztetőt. Sokkal kellemetlenebb hatást értem el a nagy melletti lábujj oldalirányba kilógó metszetlen körmével. Ez ugyanis tövisként fúródott a szomszédos ujjak húsába, és verseny végére kibelezte őket, mint böllér a vágósertést.
- Nem ragasztottam le a cickóimat
Biztos láttatok már olyan versenyzőt, aki úgy fut, hogy a pólóját elől megmarkolja és elhúzza a testétől. Ő a szemfülesebb „lúzer“, próbálja távol tartani a „sátánt“. Talán olyan futóval is találkoztatok, akinek futófelsőjét két vörös karika díszítette, és azok vélhetően nem egy elcseszett audi-embléma szélső karikáinak maradványai voltak. A bakizó páciens (mint én) csak a tizedik kilcsinél szembesül azzal, hogy a póló fizikai kontaktusba lép a mellbimbóival. Ekkor villan át az agyán az is, hogy még tíz, húsz, harminc kilométer van hátra. Tudatosul benne az is, hogy a fel-le ugráló bőrbarát, selymes, ultradráj, lélegző póló az elkövetkezendő tíz – , húsz – , harminezer lépés során csutkára gyalulja majd érzékeny bimbóit. Az enyémek virágbontás előtti tubarózsává fejlődtek, majd a verseny végére kipattantak. Egy hónapig úgy néztek ki, mint két – ötvenévnyi mezítlábas földmunkában edzett – kérges sarokdarab.
- Azt hittem, hogy túlvagyok rajta…
Első etap: versenynap, korai kelés, kaja, kávé, budi.
Második etap: autóba szállás, benzinkút-budi, tovább, újabb benzinkút-budi, érkezés a verseny színhelyére
Harmadik etap: bemelegítés, toi-toi, rajthoz sorakozás – rémült rohanás a budihoz, rajt előtt egy perccel – újabb támadás a toi-toi soron
Negyedik etap: rajt
A 2014-es pozsonyi maraton rajtja után, másfél kilométernyi futást követően romos házat pillantottam meg. Nem volt rajta se ajtó, se ablak. Az előttem sprintelő csajszi hirtelen felgyorsított és pazar lendülettel beugrott a dózerrel kibontott „ablakrésen“. Az épület közepén felkupacolt sitthegy mögé menekült és rekord sebességgel kihelyezte, ami feszítette. Rajta kívül még hárman éreztek hasonló feszültséget a sittkupac előtt állva. 2014-es Tel-Aviv Marathon utolsó húsz kilométere a belvároson vezetett keresztül. Képtelenség volt megállni, mert minden kapualj foglalt volt. A verseny végére olyan stresszállapotba kerültem, hogy akár egy zsák lóvét beáldoztam volna egy szakadt tanyasi budiért is.
Ha annyi ezresem lenne, ahányszor futás közben rámtört a rémület, akkor kivásárolnám a vagyonából Brunei szultánját. Pedig mindig óvatos voltam. Mint egy gondos kertész, csak „érett gyümölcsöt szüreteltem“. Ráadásul nem egyszer, nem kétszer. Harminc évnyi tapasztalattal a tarsolyban, mégis a vécékérdés maradt a versenyek, edzések legneurotikusabb pontja. Kurt Vonnegut annyit mondana erre: „Így van ez!
